Április 2. Yaqoob megunta a folyóiratot, amit olvasunk, vagy kifogyott az ötletekből. Demokráciát hirdetett abban a kérdésben, mit szeretnénk olvasni az órákon. Rögtön találkoztunk a demokrácia hátulütőjével is, mindenki mondja a saját hülyeségét, Venci pl. kardoskodott amellett, hogy még többet olvassunk a társadalmi problémákról, páran belefojtanánk egy kanál vízbe. Yaqoob feldobta, hogy olvassuknk valamit színházról, kultúráról, de ez rajtam, és Krisztinán kívül senkit nem érdekelt. Ksawery megint politikát, és gazdaságot akar, én nem is értem, hogy gondolta Yaqoob, hogy ilyen különböző érdeklődésű emberek majd kompromisszumoit kötnek. Holnapra vinni kéne valamiféle cikket, de sokkal egyszerűbb a pénz lusta országában valami gazdasági cikket találni, mint kulturálisat. Ksawery büszkélkedett azzal, holnap megveszi a repülőjegyét- Lengyelországba. Bye-bye, India, amiért lemondta Ománt. Eltölt az átszálláskor valahány órát Istanbulban, de mondta, vele mindig történik valami (mert hülye szerencsétlen alkata van szegénynek), úgyhogy nem fog bemenni a városba. A demokráciától lázongó hangulat Badr óráján tetőzött, amikor felszólaltak, hogy nehezebb szöveget szeretnének, mire Badr nem egészen azzal az arcával válaszolt, amivel elmondása szerint az iraki megszállás alatt naponta sírt Kuvaitért, hanem elkezdett ordítozni. Kerím filozofált hazafelé, hogy az élet olyan, mint egy doboz csokoládé, igen ám, de még a legfinomabb belga bonbon, vagy kedvenc Mozart-kugelnem is megolvad a kuvaiti melegben. Adíb (aki annyit lógott Badr órájáról, hogy az alázni kezdte, hogy nem is ismeri fel) az első, aki elolvasta egyik kis írásomat, és nagyon jókat nevetett, és megköszönte nekem. Nincs jobb antidepresszáns a sikerélménynél. Este elmentem a követségre, mert a nagy évi raft-race, egy evezősverseny megbeszélése volt, és én is jelentkeztem a csapatba. Bár nem vagyok valami erős, de ha baj van, nyolc különböző nyelven kiabálok segítségért. Első edzés pénteken.