Február 19. Reggel Mohamed Sultan. Furcsa volt, mert kedves volt, és már a többiek is mondták korábban, hogy elkapott valami betegséget, amitől egyszerre csak normális lett (mondjuk lenne még kit megfertőzni…). Csak ingerült lett, amikor mondtam, hogy én insalla ma átveszem a személyimet, hogy akkor miért mondtam Ibrahimnak, hogy hívja fel. Mondom én nem mondtam, én nem tudom, mi ez az egész, de Ibrahim tegnap felhívta, és Sultan szerint ordítozott vele. Szomorú, de Ibrahim hülyesége nem az én hibám, így elbocsájtott. Fél tíz-tíz magasában mondta Ihsan, hogy elvisz a minisztériumba, Ksawery közben telefonált, hogy hát ő mégsem jön, mert valamit ügyködött Mohamed Sultannal, és bemegy órára, majd tizenegykor, amikor neki szünete lesz, Khalidiyában találkozunk, és megyünk az ománi követségre vízumért. Jó, bementünk a hivatalba, ott kaptam egy kis kártyát, hogy azt dugjam be a hetes masinába, és az 2 KD bedobása után kiadja nekem a személyimet. És lám, így is történt, megkaptam, két hónap, és nem tudom hány minisztériumi túra után végre megszereztem! Megkértem a sofőrt, dobjon ki Khalidiyában, ott gond nélkül kifizették a januári ösztöndíjamat, a februári az talán jövő héten, bár inkább azután lesz esedékes. Eközben jött a homokvihar. A máskor oly tiszta kék ég seszínűvé vált, a látótávolság ötven méterre csökkent. Azt hittem, az út porzik mellettem ennyire, de nem, belőlem, és a ruházatomból is szállt a homok. Ksawerynek el kellett volna indulnia, nekem meg vissza a campusra, betömni Ibrahim száját a bitáqával, kérdezném telefonon, akkor hogy legyen, de nem veszi fel. Húsz percet vártam rá, mire szíveskedett észrevenni, hogy van 15 nem fogadott hívása, odabent vártam az épületben, de ott sem volt kisebb vihar, mint odakint. Meguntam, és felszálltam a Shuwaykhba tartó buszra, félúton hív, hogy ül a buszon Khalidiyába. Nagyon sajnálja, indok persze nincs, és amint leszáll, visszafordul. Kérdem miért, én fordulok majd vissza, Khalidiyától nincs messze a követség, olcsóbb lesz a taxi. De nem, ne, mert majd ő jön, mert akar mondani valamit. Mondd most. Hát az a helyzet, hogy csinált egy kalkulációt, mennyibe fog ez az utazás neki kerülni, blablabla, és ha összejön, akkor nem marad elég pénze arra, hogy Indiába menjen. Ennél a pontnál öntött el az epe, főleg, mert nagyon éhes voltam, és ilyenkor kétszeresen vagyok ingerült. Beértem Ibrahimhoz, odaadtam a kártyát, majd a többiek közölték, hogy Khálid, akivel utolsó óránk lenne, nincs jelen, hazamehetünk. Nem vicceltek hát a középsős lányok, amikor azt mondták, Khálid egy héten egyszer tart csak órát. Délután várakozásaimnak megfelelően jött Ksawery, és közölte, hogy bocs, de inkább Indiára hajt, és a pénz csak az egyik dolog, a másik, hogy felkavarodott a szerelmi élete, legalábbis ő úgy érzi. Hogy ennek mennyire van köze a dologhoz, elképzelni sem tudom, de tulajdonképpen teljesen mindegy, én mit gondolok jelen helyzetben. Még csak fel sem pofozhatom, vagy össze se veszhetek vele, mert akkor meg én gárgyulok meg a következő hónapokban. Még kioktatni sem lehet! Fel sem fogja, vagy ha fel is, hát nem változik semmi, hogy talán az elején kellett volna kalkulálni, aranyom (érdekes megfigyelni, tegnap még teljesen be volt zsongva). Amikor kérdi, minden rendben, hát mondhatok mást? Le kell nyelnem, mert nem lesz jobb azzal, ha összeveszek vele. Ez betett.