Március 27. Ibrahim zaklatott már óra előtt minket, tőlem azt kérdezte, hol voltam, amit nem értettem, visszakérdeztem, mikor. Arra gondolt, vagyok-e órán, mondom természetesen, mindig, egyet sem hagynék ki. Mondtam ezt úgy, hogy már előre tudtam, ellógom a mai Badr-órát, mert nem fogok egy órát lélekben römizni azért a semmi húsz percért, amit tart. Nem az első eset, le kéne szoknom erről… Haddzsi átjött még tegnap éjjel, hogy érdeklődjön mégis, mit csináltunk a héten, mert nem volt kedve bejönni, elmondtam neki, aztán ma se jött be. A török Ali már be se jár, mert minek. Ma is tíz hiányzó volt, Ibrahim halálosztó képpel mondogatta, ez bizony mushkila kabíra, nagy probléma! Ez az Európát is megjárt, európaiakkal foglalkozó ember azt tette fel keresztkérdésnek az óráján, vajon a te országodban is lehetséges az, hogy egy barátod csak úgy felmenjen a lakásodra, és leüljetek beszélgetni? Csak annyit mondtam okos szemekkel, hogy „lehet”, de arra gondoltam, ha te jönnél, már az utca végéről kiereszteném a kutyákat, sőt, a szomszéd kutyáit is. Csak egy csivava, de az is kutya, és ha nem is harap meg, legalább idegesít. Ibrahim egyébként inflálódott, a legutóbbi pletyka szerint öt felesége volt, vagyis egyszerre csak négy, és valamelyiket lecserélte, de a legújabb szerint nyolc volt neki, igaz, nem párhuzamosan, hanem egymás után. Ebből négy európai volt, és állítólag állítja, hogy semmi különbséget nem fedezett fel nincs az arab nőkhöz képest. Lehet, csak hobbija a házasság, vagy épp szereti leharapni a marcipánmenyasszony fejét a tortáról. Yaqoobbal az álmatlanságról beszéltünk, és vasárnap megint szövegértős számonkérés lesz. Paulina és Viktória meginvitáltak a Starbucks presszóba, külföldön ez népszerű, minálunk odahaza nincsen, úgy tudom. Marha drága. A lányok nem zavartatták magukat, leültek velem a fiúrészbe, mint minden, ez is ketté van osztva, de a kassza közös. Nagyon értelmes. Kibeszéltük Ksaweryt, Paulina kérdezte, miért nem megyünk át Ksaweryvel Szaúdba, hát, mert, izé, az Szaúd, másfelől meg Ksaweryvel én nem utazok sehová. Nekik is feltűnt, hogy periódusai vannak, a legutolsó a búváros volt, Paulina próbálta lebeszélni, mert még úszni sem tud. Paulina egyébként menne Szaúdba, csak nem mehet, azt mondta, kizárólag az apjával engednék be az országba. Ahogy kitettük a lábunkat a szép idő helyére becsapott a homokvihar. A szél, ami eddig fújt, most viharos lett, és nem hűsített, hanem égetett.

                Lameed órájáról késtem, mert a menetrendnél öt perccel előbb indult a buszom, úgyhogy várhattam a következőre. Vasárnap befejezzük Oidipuszt, és keddre kiadott három monológot, hogy tanulják meg a többiek, és adják elő. Egy lány bátorkodott Kreón-monológra jelentkezni, pont az, aki háromcentis (!) műszempillát hord. Lesz Iokaszté monológ is, és Oidipusz és a Pásztor dialógja is ki lett adva. Alig várom. Hazafelé a homokviharban siettem a buszhoz, mire rámdudált valaki egy kocsiból; Peter volt az, Paulina barátja. Épp most mennek valahova, és felajánlotta, hogy előtte hazavisz, nagyon rendes. Paulina alaposan meglepődött, amikor engem is a kocsiban talált, és megdícsérte korábbi döntésemet, hogy hazamentem Badr órájáról. Heten voltak jelen a huszonötből, és húsz perc után a feladat közepén egyszerűen azt mondta, szalám, és elment.

                Este Yoshihiro hívott meg magához japán csirkelevesre, hát nem volt valami jó, merő zsír volt, meg fokhagyma, de legalább szójaszósz nem volt benne. A távol-keleti szakaszból csak Magdy hiányzott, a többiek falták a levest. Adnán kínált körben ecetes ízesítésű chipset, ki akarta próbálni, de nem bírta a gyomra, és elosztogatja. Ez araboknak van, én nem tudom, azok megeszik, mindegyik márkának van ilyen ízesítésű, könnyfacsaró terméke. Kisvártatva megérkezett Takumi és Yoshihiko, egyenesen Bahreinből, pár napja elmentek valami japán-bahreini focimeccsre. Ehhez képest csak úgy virított Yoshin a bahreini csapat pólója.

A japánok kikaptak egy nullára a bahreiniektől, akik hozzájuk képest valami békapopó mélységű helyen csücsülnek. A másik Yoshi a tévében nézte végig, illetve csak bele akart nézni, de a bahreiniek tegnap ottfogták, és ott ült egymagában japán szurkoló, miközben az arabok tízesével ugrándoztak körülötte, és szurkoltak az ellenfélnek. Amiko, és Ayumi is elvolt, Ayumi valamiért nem vette fel a fejkendőjét és szokásos muszlim ruházatát, körbejártak a fotók a fiúk között, és csorgatták a nyálukat. Azt mesélték, izgalmas volt, mert egy kétcsillagos hotelben laktak, ami mellesleg nyilvánosházként üzemel, és eléggé zavarta őket, hogy a nap minden órájában hosszú sor állt a lányokhoz, mintha csak a hivatalban lennének. Este egy lányra harminc-negyven nagyságrendű kuncsaftot láttak, úgy is nézhetjük, ez profizmus. Mivel egyedül voltam, mint nem távol-keleti a társaságban, igen gyakran megfeledkeztek magukról, és saját, vagy a másik nyelvén beszéltek. Ez számomra unalmas, mégis jobb, mint a szlávokkal; azok beszélgetnek, tíz percig röhögnek valamin, majd kezdődik elölről. A távol-keletiek legalább megpróbálják elmagyarázni nekem, min is nevettek, rendes dolog annak fényében, hogy esélytelenek, mert az angol-arab nem elegendő, vagy egyszerűen nem tudják elmagyarázni a dolgok jelentését-értelmét. Ilyen volt pl. valami közelgő új film, a majomról, a malacról, és valami keleti szörnyetegről, Adíb azt ismertette, hogy különböző kalandjaik vannak, pl. a malac a mennyországban megerőszakol valakit. Ez az én agyammal felfogva valami egészen dadaista filmalkotás lehet. Mivel koreai nem volt a társaságban, őket kezdték el cikizni, hogy minden távol-keleti dologra, ami sikeres, azt mondják, koreai találmány, legutóbb valami huszonéves focistára mondták ezt, aki az újságokban tiltakozott, hogy ő japán, és kész. Mulatságos ezt a nemzetekről alkotott sztereotípiát, és pejoratív képet látni, mert nálunk gyakorlatilag ugyanez van, és sose gondoltam volna mielőtt idejöttem, hogy a távol-keletiek is ugyanúgy csinálják, mint mi. Vagy mi, mint ők. Ennek ellenére természetesen imádják az itteni koreai csajokat, akik nekem is a szívem csücskei.