Július 18. Reggel kilenckor hagytuk el Petivel a sakant, és egy rövid taxiút után fejest ugrottunk az adásvétel tengerébe. Igazi bolhapiaci dzsumbuj, a fából készült Nissan kormánykeréktől kezdve ’45-ös ezerpengősön át a Fika mosóporig mindent kapni. Gombaszerű építmények alatt vannak a „standok”, tematika szerint bontva, azaz függönyösök együtt, egy másik alatt a bútorosok, utána háztartási gépesek, vackosok, stb.

A ventillátorok vizet permeteznek, mert tikkasztó a hőség, de a kínálat csábításának nem lehet ellenállni. Peti megjegyezte, az a drága ember, hogy milyen jól tudok alkudni. Ez nagyon jólesett, valójában utálok alkudni, és az első időszakban tényleg az agyamra ment, hogy nem lehet rendesen vásárolni, de mint mindenbe, ebbe is bele lehet szokni, és a jelek szerint nem is csinálom rosszul. Jó volt vele vásárolni, élvezi, nem úgy, mint egyes lengyelek. Kétségtelen nagyobb élmény volt, mint Ksaweryvel, aki folyton csak türelmetlenkedik, meg húzza a száját, és véleményt sem tud mondani.

Mindenféle haszontalan gyönyörűséget összevásároltunk, és hullafáradtan leültünk a múltkori kiváló kebabozóban a szomszédos Lulu bevásárlóközpont mellett. Peti is el volt ragadtatva a kapott étektől, és bár a hummusz nem ízlett neki, a fokhagymakrém aratott. Ha már ott voltunk, nem hagytuk ki a Lulut sem (ilyen bugyuta nevet adni…), na, ott is minden vackot kapni, de a City Centre-ben azért nagyobb a választék. Igaz, nem úgy, mint itt, a City Centre-ben nem láttam még bélyegalbumot, fedőlapján a Magyar Posta által a ’79-es Nemzetközi Gyermekév alkalmából kibocsátott emlékbélyegeivel. Elrepült az idő, öt óra felé járt már, mikor visszajöttünk, nekem hatkor lett volna franciaórám a lányokkal, de mondtam Ksawerynek, menjen, mert nem állok a lábamon. Így is lett, én elterültem az ágyon, mint a Nagyalföld, Petiért meg jöttek a kuvaitiak, hogy elvigyék a Scientific Centerbe, az akváriumhoz. Nekem kimaradt, még odahaza sem láttam, de nem izgat túlságosan.