Május 15. A háromnapos gyász második napja. Jó, a tegnapot még megértem, akkor volt a temetés, nade három napon keresztül depressziózni egy politikuson nekem sok. Be kellett mennem a városba, és örömmel konstatáltam, hogy azért az üzletek nyitva vannak, ha nem is az összes. Nekik dolgozni kell, ők nem engedhetik meg maguknak a gyászt, meg a búslakodást. A lábam lejártam másfél KD értékű telefonkártyáért, mert bár van még pénz a telefonomon, ma lejár, és elveszik az az összeg, amit nem beszéltem el. Már ez vérlázító, de ez még semmi. A három KD-s kártya egy hónapig használható, de miért vegyek én olyat, amikor nemegész két hét múlva elutazok két hétre, és nem fogom lebeszélni, így kerestem másfelest. Az lenne a logikus, hogy az két hétig érvényes, de nem, csak egy hétig. Pofátlanság. Más szemszögből meg miért kéne fairnek lenniük a biztosítóknak, telefontársaságoknak, bankoknak ugye, akkor miért érné meg nekik. A szívem szakad meg. A szúkban kóboroltam, filléres volt, így vettem Ksawerynek egy pólót heccből, ha már úgyis ezen az ízlésbéli gumicsonton rágódunk folyton. Természetesen megijedt, hogy valami rózsaszín flitteres-kiskutyás esztétikai atombomba, de egy sima fekete Jägermeisteres póló (hogy kerül az ilyen Kuviatba…?), és tetszett is neki. A méreten nem aggasztottam magam, csak L-es volt.

Véletlenül kezembeakadt a Kuwait Times mai száma, azon nem lepődtem meg, hogy negyed-és féloldalas fizetett hirdetésekben fejezik ki a nagyobb cégek a sejk halála felett érzett kimondhatatlan fájdalmukat, azon viszont igen, hogy az utolsó előtti oldalon, úgymond a „bulvárhírek a világból” szekcióban (ha már kultúrrovat nincsen) egy féloldalas képet közöltek le Sydney-ből, Az Operaház fantomja revival premierjéről. Tizenegy év után újra bemutatták a darabot Ausztráliában, és ez Kuvaitban hír. Szó se róla, én nagyon örülök neki, régi kedvenc. Szemben, a másik oldalon egy fél oldal viszont arról szól, hogy egy nő Floridában, bizonyos Michelle Szabó spirituális konzultánsként vizionál dolgokat a lányával, Andreával együtt, nem olvastam végig, mert a „kapcsolatom a Szentlélek fényével” mondata után lapoztam a hátoldalra, ahol a cannes-i filmfesztiválról írnak. Hazafelé a buszon, aminek a légkondija nem működött, valaki megoldotta a problémát, hogy bezúzott egy ablakot, és az üvegszilánk fityegett a kanyarok ritmusára. Találkoztam Rezával, és pár barátjával, az afgán kultúra jegyében teletökmagozták a buszt. Idehaza találkoztam Yoshival, és Adnánnal, kitöltöttem egy újabb üdvözlőkártyát, mert Kerím, vagyis ha gúnyoljuk a kuvaiti dialektust, Cserím holnap lesz 21, és ma éjjel ünnepelünk. Ahogy ültünk a kispadon, csatlakoztak a kínaiak is, és együtt néztük, ahogy a menza két macskája randizik. Tök aranyosak voltak, nyuszipuszi is volt, és gyakorlatilag beszélgettek, mindneki árgus szemekkel figyelte őket. Yoshihiko jegyezte meg, látván, hogyan figyeljük nyolcan a randit: „de szánalmasak vagyunk”, és igaza volt. Macskapornóra nem került sor, és még happy end sem lett; kettejük plátói románcának egy dudaszó vetett véget, mire legnagyobb sajnálatunkra elszaladtak.

Este rátörtünk mindenki kedvenc huszonegyéves Cserímjére, Yoshiék szervezték a tortát, de ma éppen hiány volt belőle a City Centre-ben, így meggyespitét vettek. Meglepetés így is volt (nem szokta a születésnapját ünnepelni), és habár műanyag lekvárral készült, de ez volt az eddigi legízletesebb itt vásárolt péksütemény. A távol-keleti szekció volt jelen, én, és Ksawery, aki bár nem komálja őket, csak megerőltette magát, és jól is érezte magát az este. Néhány mazsola az üdvözlőkártya jókívánságai közül: Yoshihiko jókívánságaiban azt írta, hogy mindig legyen kedved a szexhez, és soha ne kelljen cenzúrázott pornófilmet nézned. Takumi azt írta, köszöni a pandákat. Ezt annak okán találta leírni, hogy a kínai kormány harminc éve két pandát adott Japánnak (amitől a japán kislányok megbolondulnak). Ebből épp most purcant ki az egyik, szegény, de pótolják, ne szomjazzák a pandát a japánok. Takumi egyébként ég tudja, merre kóricál, Salomével van. Összejöttek. És ami a legszebb, és a lányok közt biztos a legirigylésreméltóbb, Salome háromnapos igazolt eltávot szerzett a sakantól, úgyhogy valahol együtt töltik az idejüket. Élő műholdas kapcsolás következett, Adnán telefonált a lánysakanba Aidának, akinél összegyűltek a koreai csajok is meg Sária (akit újabban Bombának hívnak a háta mögött a frizurája miatt), és a kihangosítóból üdvözölték az ünnepeltet. Aztán Yoshihiko bekiabálta Aidának, Adnán barátnőjének, hogy „szeretlek”, amit Adnán nem vett épp jónéven, de volt ideje hozzászokni. Jöttek a történetek, mint Cserímet lánynak várták az orvosok, és volt meglepetés, amikor megszületett, aztán végül lerombolták a kórházat. No biztos nem csak miatta. Yoshihiro nagyapja a világháborúban kannibalizmusra kényszerült. Beszéljünk most rólad, Cserím, mondja Yoshi, hogy van a barátnőd? Jó házigazdának bizonyult, előszedett néhány flakon dobozos sört, amit a többiek csak nyakaltak, valami alkoholmentes német import. Aszondja, az üzletben kérdi az eladót, mégis szerinte melyik sör hasonlít ízre legjobban a rendes alkoholoshoz, az meg néz rá, mint borjú az újkapura, „honnan tudnám, sosem kóstoltam alkoholos italt”. Zeki is ott volt, már nagyon rég nem láttuk, időről-időre felbukkan, de aztán megint eltűnik, egy dolgozata is nálam van még. Megpróbálta a lehetetlent, és jelentkezni a Kuwait Universityre jövőre, és simán is ment minden, de közölték vele, hogy nem fogadunk, mert az érettségid túl régi (!). Jó indok mi? Egyébként két éve érettségizett, legkésőbb közöttünk, de olyan akkor sincs, hogy lejár. Hazamegy a szemeszter végén, amiből már csak két hét van hátra. A kínai srácok is hazamennek végül mind, úgyhogy valami búcsúbulit mindenképp tartunk majd, még mielőtt mi is elmennék Yoshival Szíriába. Ksawery újabban programot szervez, kíváncsi leszek, lesz-e belőle valami, egy olajfinomító-üzemlátogatás megszervezésén munkálkodik. Az est fénypontja volt, amikor Cserím valami kínai dallamos rockballadát adott elő, mi másról, a szerelemről, és mi integettünk, meg öngyújtókat lobogtattunk, mint a Dáridóban. Jó buli volt, és amikor hajnali három felé leülepedett, és csak néztük egymást, mi történik, akkor mondtam, hogy fáradt vagyok, és lefeküdnék aludni, mire mindenki hirtelen hasonlóan érzett. A japánokat még hallottam, ahogy megkérdezik Cserímet éhes-e, mert van csirkéjük, meg fokhagymájuk, azt kisütnék. Hazajöttem, Ashraf, a mushrif kérdezte, hajnali három van, mégis, hol voltam, hát a másik épületben. Nem volt több kérdése. Az nem esik le neki, hogy senki nem vallana be olyat, hogy a női ruhába öltöztetett bahreiniekkel ropta a lambadát a tizediken? Sajnos pletykaszinten van rá precedens.