Február 27. Salah az órán barátilag többször hátbaveregetett, amit kettőnk termeti különbségéből adódóan én alapos hátbavágásnak éreztem, de kitisztította a légutamat. Valamiért mindig vigyorog, ha meglát, pedig nem csinálok semmit. Megjegyezte, hogy a lányok sokkal jobban ügyeljenek az öltözékükre, hogy amikor ülnek, se látsszon ki a hasi tájék. Végül, röhögve megjegyezte, hogy én biztos csak azért járok a kisebbik középsőbe, mert az órák tízkor kezdődnek, így egy órával többet alhatok a nagyokhoz képest. Kitágult a pupillám. Következő óránkról hiányzott Khálid, Ibrahim szaladt be, hogy Khálid most telefonált, hogy még a kórházban van, és ő éppenhogy csak felkapta a teáját, de ne aggódjunk, nem baj, majd bejön mindjárt órát tartani. Maryam odafordult hozzám, és balsejtelemtől torzult arccal megkérdezte tőlem, ugye, nem ezzel az emberrel leszünk? Ibrahimnak lövése nem volt arról, hol tartunk, behozott extra példákat az első leckéhez, mikor a második közepén járunk, majd elmondta háromszor, hogy mushkila kabíra, nagy probléma, de nem derült ki, rólunk van-e szó, mert nem figyel ám órán, nyitvahagyja az osztály ajtaját, és közben a folyosón fürkészi a lumpenelemeket. Leégette magát a kazettásmagnóval, hagyján, hogy nem tudja kezelni, de a szöveg is hülyeség volt, amit felmondott, több elemi hibát is találtunk benne (az egyik dilettáns hibát Burcu tette szóvá, és feküdtünk a röhögéstől), de ez persze nem mushkila kabíra. Na, akkor ő is szóvátette, szerinte ki mehetne a magasabb középsőbe, „aszongya, Shahad, meg Ines, hmmm… Shahad, Ines… igen, Shahad, Ines. Dánjál?” Fogalmam sem volt, hogy kell ezt érteni, de nem érdekel, holnap kipróbálom a második fokozatot, mit művelnek ott, mert itt csak visszafejlődök. Igaz, ott heti rendszerességgel tart Ibrahim órát (így is, már félóra után eluralkodott mindenkin a „kérlek, ölj meg” –hangulat). A harmadik óráról halleluja, elengedtek minket, én átbattyogtam Keifánba, hogy utánanézzek néhány egyetemi órának. Burcuval mentem, ő zokogott a vállamon, mennyire embertelen, hogy senki nem csinál itt semmit, senki nem tanul semmit, és egyáltalán nincs itt semmi. Ki volt akadva, mert nyelvtanozni szeretne, kérte Salah-t, az azt mondta, hogy csak akkor, ha muszáj, mert az Khálid dolga lenne, aki hetente egyszer kukkant be órát tartani, akkor is „műveltségi társasjáték”- jelleggel, erre ezt elpanaszolta Ibrahimnak, aki mondta, beszélje meg a felelős tanárral, majd, hogy megpróbálja kielégíteni Burcu vágyait, elmagyarázta az igei, és névszói mondat közti különbséget. Ezt az elmúlt hónapokban is megtette minden héten (!), szerintem mást nem is tud magyarázni, de ez az a téma, amit Yoshihiro, és mások még mindig (!!!) nem értenek. A közhangulatot elnézve, igencsak betelt a pohár néhány embernél, én már nem is mondok semmit. Tehát elmentem Keifánba, Burcu megmutatta, melyik épületben van az angol irodalom tanszék (nagyon remélem, hogy arabul vannak az órák, mert különben nem sok értelme lesz), persze nem az volt, hanem egy másik, és egy tanárral sem tudtam beszélni, majd jövő héten kell sajnos lógnom, mert olyan időben van fogadóórájuk. Visszafelé ketten vártunk a Shuwaykh-ba tartó buszra, egyszer csak a csoki ledobta az újságját, előrement a vezetőüléshez, és a dudával figyelmeztette a sofőröket, hogy türelmetlen. Bejött. Ja, Amiko visszaért végre. Nem sokat beszéltünk, átadta egy reklámszatyorban a hazulról küldött fekete mackónadrágot, mondta, nagyon hiányzik neki a családom, mondom te is nekik (bocs, Viki). Egyiptomból hozott egy kis szuvenírt, amivel meglepett engem, egy apró mesekönyv, természetesen arabul, egy papagáj más madarakkal való kalandjairól. Tök édi. Ebédnél Takumival beszélgettem, hallota hírét, hogy az ő régi szobájában lakok, mondom imádom, mire ő, hogy azért vigyázzak, mert ő érezte éjjelenként, hogy valaki megfogja a kezét, még akkor is, ha bezárta az ajtót. Hát, én olyan mélyen alszok, hogy felőlem aztán fogdoshatja a kezemet akármilyen japán földszellem, vagy tamagocsi, nem ébredek fel rá, de megígértem, ügyelek. Későn mentem vacsorázni, mindig elfelejtem, hogy elvileg kilencig lehet, de a gyakorlatban kilenckor húzzák le a redőnyt. Hevenyészett falatok, közben a konyhásfiú a szomszéd asztalt törölgeti ablakpucolóval, de a tartalmát még véletlenül sem a műanyag asztalterítőre fújja, hanem minden felém áramlik. Amikor az én asztalomhoz ér, akkor fordítja az asztal felé a flakont, és jön bőven puceráj a tálcámra is. Hátul a többi konyhás már megkezdte napi vetélkedőjét, a „ki az erősebb, én vagy az ételszekrény?” címűt. Este Fulla ígérte, hogy csatlakozik hozzám, és megnézzük a középső csoportot.