Február 18. Korábban érkeztem órára, és amikor a távol-keleti lányok megláttak, azonnal visítozni kezdtek, de jó, hogy újra köztük vagyok, Burcu pedig kilenc puszit számolt le az arcomra, mondván, szerencsét hoz. Gondoltam, miért ne lehetne neki is szerencséje. Paulina és Viktória első szava az volt, „Híztál!”. Aztán hozzátették: „De jól áll!”. Az első óránkat Salah tartotta, érezhetően feszültek voltak a többiek. Azonnal kiszúrt, és velem kezdte az egész felolvasást, majd kérdő tekintettel megkérdezte, hogy én jártam az első félévben két hétig a középsőbe? Igen, én. Erre mondott valamit (teljesen érthetetlen az angolja, és nem kértem, hogy arabul ismételje meg), hogy nekem jobb lett volna ott, vagy jobb voltam akkor, vagy isten tudja, erre kissé felment bennem a pumpa. Egyébként tanulunk (!), és kijelentette, hogy kemény lesz, és az is, és felejtsük el a chatet, az éttermet, a vidámparkot, stb., mert arabul fogunk tanulni. Végre. Kiejtésgyomláló órát tartott, egyedül Burcu sértődött meg, és akadt ki rajta, hogy miért áll le vele szívózni (mindenkivel leállt egyébként), és biztos csak az volt a szándéka, hogy megríkassa, semmi más. Ezzel a véleményével egyedül maradt, arról nem beszélve, hogy a legnagyobb akcentusa (leszámítva a japánok l-r tévesztéseit) neki van, korábban már megfigyeltem, hogy a törökök is hasonló problémával küszködnek, mint a magyarok, hogy csak törökül tudnak, és csak törökül beszélnek, ha azt is hiszik, angolul, vagy más nyelven. Simán telepakolja a klasszikus arab szöveget  „ü”, „e”, és „ö” hangokkal, a tizenkétsávos autópálya forgalma mellett kihallani a másik oldalról, hogy ő török, és nem koncentrál eléggé, hogy az arab szavakat ne törökül ejtse ki, tehát pl. a „mudír”-ból mindig „müdür” lesz. Amíg ezen duzzogott, és udvartartásának panaszkodott, Ibrahim talált meg, és egész nap azzal cseszegetett, erre nincs jobb szó, hogy hol az én személyi igazolványom.  Vagy ötször förmedt rám ugyanezzel a kérdéssel, és már az első után el akartam küldeni a fenébe, hogy menj a minisztériumba, és szedd elő, egyszerűen nem fogadja be a mogyorónyi agya, hogy nem én tehetek erről, majd a héten meglesz. Aztán Khálid órájának kellős közepén megint beállít ugyanezzel, illetve, hogy holnap reggel útlevéllel, és két fényképpel első utam Mohamed Sultanhoz vezessen, aki majd mindent elintéz, valamiért Ksawerynek is ezt mondta, illetve Haddzsinak is, aki nem mellesleg visszatért közénk Moszkvából, előbb, mint ígérte. Neki sincs még személyije ugye. Ma délután aztán felhívtam a minisztériumot, és elkészült (!) ezt most hallottam először a géphangtól, bizakodó vagyok. Lementem az indiai sofőrhöz, mondom akkor holnap jó lenne, lehetőleg kora reggel, erre fél tíz-tízet mondott. Nem örülök, mert újabban tíztől vannak óráink, felváltva hol két óra Salahhal, és egy Kháliddal, és másnap fordítva. Fel kéne venni az ösztöndíjat, jegyeket, vízumot kéne szerezni, és elvileg már megint kell kilépési szűzmária Ibrahimtól, ezt úgy el akartuk síbolni, mert köze semmi, meg nekem sem kellett a múltkor, aztán Adnán mondta, hogy most ezért küzd, mert páran mennek két hétre Szíriába, már mindenük megvan, de Ibrahim hallani sem akar erről. Ma úgy volt bemegyünk a városba, mert a hollandoknál megtaláltuk a legolcsóbb repjegyet, aztán mégse, Ksawery valamit ügyködik, én meg hülye vagyok, és hagyom, hátha bejön neki. Már nagyon beleéltük magunkat, egyszerre jelentettük ki, hogy akármi történik, egy nap, és egy éjjel csak és kizárólag a tengerparté. Fura, mert én ha választhatok, hogy tengerpart, vagy városnézés, múzeum, templom, gondolkodás nélkül az utóbbit választom, de mostanra elég igény gyülemlett fel bennem, hogy a kagylók miszlikre szaggassák a talpamat. Ksaweryből tegnap kibukott, hogy egyébként masszőr végzettsége is van, ma meg szerelmi bánatával boldogított, mert felbukkant élete szerelme, aki még véletlenül sem az a lány, akivel jár. Zűrös.