Február 10. A reggel már stresszesen indult, mert Ksawery levette a nyakából a kulcsot. Csak nem bírta ki, és pörgette a kezében, meg matatott, feszülten figyeltünk Yoshival, mikor hagyja ott valahol. Az indiai sofőr, nevezzük nevén, van neki, Ihsan, rögtön érdeklődött nálam, hogy költözködtem, mert két szobára lakott tőlem. Megkérdezte, vajon Ali miatt történt-e ez (nem a török, hanem az az Ali, akit a névtengerből kifolyólag csak Névtelen Csoki Szomszédomnak hívok, és jobbról volt a szomszédom). Mondom, természetesen nem (bár részben azért igen), hanem nem volt jó a szoba, naposat akartam, stb. tényleg, jó lesz kitalálnom valami indokot, ha összefutunk az ebédlőben. Azért ez az emelet csendesnek tűnik, nem hallok többet allahakbaros amatőr nyekergéseket, taknyos horkantásokat, és nem látok lopott pillanatokat sem, amikor egyesek a tenyerükbe fújják ki az orrukat, mert azt hiszik, más nem látja őket. Igaz, ez csak az első nap volt, csak el ne kiabáljam. Bár lehet hallani a folyosóról, hogy az alsógatyás mushrif egyiptomi szappanoperát néz a tv-ben, a sarki szobájában, de csak a folyosóról. Kilenkor elindultunk a minisztériumba, illetve előbb a kórházba, Ksawery leleteiért. Ő most csinálja azt a cécót, amit mi csináltunk hónapokkal ezelőtt, mert ő akkor merő figyelmetlenségből turistavízumot szerzett magának, ne is beszéljünk róla, a lényeg, hogy most fog tartózkodási engedélyt (iqaama) kapni, és majd insalla személyit. Egyébként a kórház frappánsan Kasawerynek kartonozta be. A papírját ki sem töltötték, csak rátettek egy pecsétet, visszakérdezett, hogy jó lenne talán mégis, lerázták, hogy ott a pecsét, úgyis mindenki azt nézi. A minisztériumba érve az indiai sofőr játszotta a fontos embert, hogy menjünk, keressük fel azt az embert, akinek anno panaszkodtunk, hogy diákok vagyunk, és nem fizetünk pótdíjat. Ennek nem volt értelme, beálltunk a sorba, hogy kiváltsuk a személyit. Itt egy darabig még vitatkozott velünk, de végre kaptunk számot. Yoshi minden probléma, és pótdíj nélkül végre kézhez kapta a kártyáját, én csak egy szép papírlapot, hogy menjek a kettes recepcióra. Az történt ugyanis, hogy nem készült el a kártyám, mert elveszítették a beadott fényképeimet. Persze hivatalosan nem mondják, hogy bocs, elkallódott, vagy kisöpörtük a szeméttel, hanem csak azt, hogy nincs, és legyek szíves mielőbb újat benyújtani. Nem is érdemes olyan felesleges kérdésekre fecsérelni drága időnket, hogy vajh, miért nincs legalább egy fotoautomata egy olyan helyen, ahol emberek százaitól igényel nap mint nap tízesével igazolványképeket a bürokrácia. Menjek be a városba, és csináljak, majd menjek vissza, adjam be, majd egy hét múlva megint menjek, és vegyem át. Ám a pofátlanság teteje az, hogy ez a ganaj társaság akart a múltkor megvágni húsz dínárra, csak mert késve adtuk be az igénylést, és úgy büntettek volna meg, hogy el sem készült az okmány, sőt el sem készülhetett volna a kép hiányában. Ihsan, a sofőr is duzzogott, mert most hozhat vissza még pár alkalommal. Ksawery próbált a rendszer védelmére kelni, hogy ekkora embertömeget koordinálva bizony megesik, hogy egyet-egyet elhagynak, ami természetes is lenne, ha nem az lenne itt a természetes, hogy tízesével hagynak el hol papírt, hol képet. Yoshihiro hirtelen statisztikája szerint a mondjuk negyven külföldi diákból olyan kettő-háromnak sikerült elsőre személyit csináltatni, amiről ő is tud, a többiekkel mind volt valami probléma, előszeretettel szórták ki az ablakon, és falatták fel a macskákkal pl. a tajvaniak, kínaiak okmányait, amit aztán mehettek pótolni. Hogy levezessük, Yoshi csatlakozott hozzám a City Centre-ben kicsit bevásárolni, és mivel farkaséhesek voltunk, ebédelni. Vacilláltam, melyik tisztítószert vegyem, mert a fenyőillatú hypót meredeknek találtam a sivatag szélén, az arab füstölőillatú meg szóba sem jöhet, úgyhogy egy virágillatú méreg mellett döntöttem, majd elválik. A Little Caesar’s-ban ettünk, ahol az „amennyi beléd fér” akció van. Azt hittem, éhes vagyok, de ez semmi nem volt Yoshi étvágyához képest, egymás után pakolta a pizzákat a bendőjébe. A kis adag kólát, ami amerikai mértékben kis adag, tehát fél literes a pohár (skandalum!), kétszer töltötte újra. Finoman értésére adtam, hogy szivacs, és heccből lefordítottam, hogy „béka nő a hasadban”, mire megakadt a szájában a falat, és megszólalt: „Ó. Hihetetlen.”. Megnyugtattam, hogy a magyar szólásmondásokat nem biológusok találják ki, majd elváltak útjaink, ő hazament, én meg be a városba képet csináltatni. Ezzel elment újabb két óra, itthon meg várt a nagytakarítás. Takuminak egyem a zúzáját, de hiányzik belőle a minimál puceráj. A fiókok mélyén még az előtte lakó hajszálait is megtaláltam. Ma öszefutottam egykori balszomszédommal, az ománi sráccal, aki egyébként teljesen normális fazon, érdeklődött, hogy cseréltem, igen, és miért? Hát, mondom mert sötét volt a szoba, és én szeretem a Napot (el sem hiszem, hogy ezt mindenki beveszi). Ekkor rádöbbent, hogy jé, az övé is sötét, és helyeselt, gondolom ráfogta arra, hogy a tűző Nap, mint olyan, egy európainak egzotikum. No meg, hátha ő is örül, hogy nem hallja többet a Meghalt a cselszövőt késő éjjel kornyikálva. Este megint meccs volt, de nem nézték sokan. A mushrif, és a biztonsági őr ketten mégis olyan ovációt csaptak, mint egy Kispest, vagy Fradi-tábor, bár ezek szókincsében kevesebbszer fordulhat elő az allahakbar. Tegnap írtam Elenának, az amerikai szlováknak a színházból, hogy hazajött-e már, igen, és hozott is nekem valamit Jordániából cserébe a Pick szalámiért. Elfoglalt, de valahogy csak tudunk találkozni. Este tizenegykor üzen a kis herceg, hogy szedjem fel Yoshit, és keressük fel a kenyai fickót, aki hazahozott a reptérről, hogy végre odaadjuk neki az ajándék kávéját. Elég bátortalanul álltunk az ajtaja elé, kinyitotta, de gyakorlatilag már nem is emlékezett ránk, Ksawery kezdte el mondani, hogy mi vagyunk azok, akiken segített, míg végre leesett neki. Ismét idézek:

-És mit akartok?

-Csak újfent megköszönni. (átnyújtjuk a kávét)

-Hát ez meg mi?

-Ez… izé, hát kávé.

-Aha. Szép.

Még nyögdécseltünk, de majdnem letorkollt, hogy ez természetes dolog (hogy hajnali háromkor vadidegeneket szállít a reptérre), és különben sem jár érte köszönet, meg ő már el is felejtette, jó éjt. Becsukta az ajtót, és dőltünk a röhögéstől, annyira furcsa volt a jelenet. A kis kávénk elég hülyén mutathatott, és biztos megzavartuk tévézés közben. Ahogy belestük, láttunk odabent számítógépet, kisebb házimozit, meg ugye egy bőrüléses kocsija is van, az ember már csak azt nem érti, miért lakik a sakanban. Jó, felugrottunk egy „pillanatra” Ksaweryhez, ha már egy emelettel feljebb lakik, befejeztük a Snatch-et, nem volt olyan nagy szám, ráadásként megnézetett egy részt a Johnny Bravo c. Cartoon Networkos rajzfilmsorozatból, az egész szezon megvan neki, annyira imádja, és nem zavarta, hogy mi nem. Utána vegyes témájú társalgásba kezdtünk, kiderült, hogy a lengyelek sem tudnak se metrót, se autópályát építeni, sőt, a tévén minden éves rendszerességű ünnepnapon ugyanazokat az ezerszer látott filmeket nyomják le az emberek torkán, amiket a hazai csatornák. Egyvalami van, amiben ők tűnnek jobbnak, ez pedig a betelefonálós („de igen, tudja a választ, a szó utolsó betűjét keressük, bármikor adásba kerülhet az egymilliós főnyereményért”) bugyuta pénzrabló műsor, ami arrafelé állítólag csak egy csatornán megy, és ott két bikinis nő bíztat, senki más. Elhűlt, amikor azt mondtam, nálunk férfiak is vannak. (Tehát szokta nézni.)  Az év vicce következett, mert Yoshi minden ártatlanságát összeszedve megkérdezte, hogy „Miért, tulajdonképpen van különbség Nyugat- és Kelet-Európa között?”, szegény de zavarban volt a percekig tartó hahotától. A könnyeinket sem törölhettük ki a szemünkből, ki kopog, hát Venci, a bolgár srác, most ért haza Ománból, első útja Ksaweryhez vezetett (látszott, mert úgy nézett ki, mint egy madárijesztő), hogy infót szerezzen, mi mikor kezdődik. Élvezte a nyaralást, minden éjszaka más bárban lehetett látni marokkói táncosnők fehérneműjét lesve, mutogatta, hogy diszkóznak az arabok, hát attól megint kifeküdtünk. Ksawery szemrebbenés nélkül közölte vele, hogy legfrissebb infói szerint a csoportbeosztáshoz a szintfelmérő vizsga holnap lesz, persze erről hivatalosan semmi tájékoztatás. Mókáztunk, majd megegyeztünk, hogy fél kilenckor találkozunk, és együtt négyen bemegyünk a Markaz al-Logátba. Elköszönt aludni, de mi hárman még folytattuk a kaszinót. Közeledik a nemzeti ünnep, hosszabb szünet ígérkezik, azalatt Adnán, Aida, és a cseh lányok Szíriába utaznak két hétre (bár a szünet csak egyhetes lesz, és ha Ibrahim meghallja, tokán akad a selyemcukor). Megpendítettem, hogy én is mennék valahova, mondták kéredzkedjek be hozzájuk, kösz, de nem hiszem, hogy jó ötlet, ti nem akartok menni valahova? Dehogynem, főleg, mert megtudtuk, hogy megint valami emelt ösztöndíjat fogunk kapni a tanévkezdésre tekintettel. Velük aztán mennék, ketten Yoshival csak kordában tudnánk tartani azt az ámokfutó Ksaweryt (ja, meglett a kulcsa, de jobb lett volna, ha másoltat magának egyet…). Sikerült is fellelkesítenem őket, már csak a hely maradt nyitott kérdés (meg Ksawery tartózkodásija, de jövő héten insalla megkapja), erre Yoshi szolgált egy eredeti megoldással. Az osztálytársai érettségi után azzal szórakoztak, hogy darts-nyilakat dobáltak a térképre, és ahová esett, odautaztak (azért ez elég költséges hobbira), akkor épp Bruneit találták el, ég tudja, hogyan, mert alig nagyobb a térképen egy kis nyomdahibánál. Kölcsönvéve a technikát fogjuk tehát eldönteni, hová utazunk, igaz, kihúzunk a térképről olyanokat, mint Irak, Szaúd, vagy épp Egyiptom, amihez másfél év után sem lenne újra elég lelkierőm. Hajnali háromkor tértünk nyugovóra, a földszinten még mindenki gúvadt a tv-re. Ahhoz képest, hogy néhány óra múlva vizsgázunk, elég lazák vagyunk.