Február 7. Van pár dolog, amiről nem beszéltem, de érdemes tudni. Az első, hogy háromhetes hazai vakációm utolsó hetét egy e-mail alapjában rengette meg, Amiko írt, az egyik japán lány, hogy jelenleg Kairóban van, de (bizonyára rábökött a térképre) épp est fél tizenegykor érkezik a gépe Ferihegyre, mert szeretne körülnézni Közép-Európában. Egy szó, mint száz,végül nálunk lakott, és elég intenzív városnéző-idegenvezető túrákban volt része. A családnak kissé át kellett ütemezni magát, hogy flottul menjen minden, és mind nagyon örültünk, amikor végre feltettük egy Bécs felé tartó buszra. Úgy tervezte, majd találkozik az épp Prágában nézelődő tajvani Adnánnal (ő ugyanaznap érkezett, mint én, és Amiko nem ment el végül), hogy oda is elmegy. Látta Pestből a populáris lényeget, még a Parlamentben is volt, pénzt vert a Nemzeti Bankban, kilövette a fülét a Westendben, stb.

 Első nap kifejtette, hogy ő nem szereti a disznóhúst, de másnap reggel kettesével pusszantotta be a szalonnát, bolondult nagyanyámért, aki főzött rá igazi zsírban tocsogó magyar kajákat, amiket én is imádok, kivált, mert fél évig nem eszünk ezután sertéshúst. Ezalatt Kuvaitban Yoshi tudott Amiko ezen kis kirándulásáról, csak nagyon furcsállta, mert mi nem nagyon beszéltünk egymással. Igen, a Ki kicsodában én is csak annyit mondok róla, hogy csendes. Mint utólag kiderült, nagyon élvezte az életet velünk, kedves lány, na. Ez az egyik dolog, a másik, hogy próbáltam valamiféle levelezést folytatni Ksaweryvel, már csak azért is, hogy valaki várjon már a reptéren, és ugrasszák az indiai sofőrt, ne kelljen már a poggyásszal a rabló taxisokkal vesződnöm. Ennek a vége az lett, hogy jelezzek, ha leszálltam, meg is adta Ihsan, az indiai sofőr számát, hívjam fel. Leszálltam, Ihsan ki volt kapcsolva. Hívom Ksaweryt, ki volt kapcsolva. Hívom Yoshihirot, ő fel is veszi, annyit hadar, hogy szerezzem meg a csomagjaimat, majd igyekeznek jönni. A vámon kicsit aggódtam, mert a táskám telistele volt sertés alapú húskészítményekkel, de szerencsém volt, előttem egy albán lány állt friss vízummal, abba kötöttek bele, nem belém. Beléptem az országba, hívom megint Yoshit. Olyan fél óra múlva érnek ki, mondanom sem kell, volt az háromnegyed is. Öröm volt a viszontlátás, kijött ő is, Ksawery is, bár új, rövidebb frizurája miatt már kevésbé hasonlít a kis hercegre, nem változott semmit az elmúlt másfél hónapban, a kocsit egy csoki fickó vezette. Beültettek, és elkezdtek mesélni, hogy szóltak a sakanban (koli) a mushrifnak (felügyelő), hogy jövök, de az lerázta őket, aztán az indiai kijelentette, hogy ő alszik, nem jön, mindezt nem sokkal indulás előtt. Innen már zavaros, mert egyszerre ketten mesélték, hogy taxit akartak, de találkoztak ezzel a kenyai fickóval, aki ugyan csak látásból ismerheti őket, engem meg sehogy, mégis simán rábólintott, hogy hajnali fél háromkor kimenjen a reptérre vadidegenekkel egy másik vadidegen emberért. Kérdezem Ksaweryt, miért volt kikapcsolva. Idézem a dialógot:

-Miért vagy kikapcsolva?

-Mert a lengyel számomat használom.

-De ott a kuvaiti kártyád, miért nem…?

-Mert nincs nálam.

-Otthonfelejtetted, mi?

-Hát… igen.

Mármint Lengyelországban, mármint a második telefonvonalat, amit kínkeservesen szerzett két hónapja. A sakanban kedvenc mushrifom, Ashraf üdvözölt, jeleztem neki, hogy lecserélném a szobámat, mert rossz a légkondi, az ajtó tokostól fog kidőlni, mellesleg a csótányok tíz emeletről ebbe a szobába hozzák nászútra a poloskamenyasszonyt. Jó, rendben, de nem ma éjjel-reggel hajnali fél négykor, majd holnap. Világos. Feljöttem a szobámba, amit három hete hagytam itt. Semmi változás, az „észrevétlen” jelek, amiket csak az érdekesség kedvéért hagytam, ugyanott voltak, érintetlenül. Az egyetlen változás egy fél milliméter vastag finom homokréteg volt, ami belepte a szobát. Még csak ki sem takarítottak, senki nem járt a szobában. Nem pakoltam szét, ki kell jutnom innét. Leültem Yoshival, és Ksaweryvel hajnalok hajnalán pletykázni, kibeszélni az elmúlt időszakot. Jelenleg kemény dohányosok mindketten, de csak mert szünet van, tanév alatt nem szoknak rágyújtani. Yoshihiro nem utazott sehová, Takumi sem Indiába, ahogy tervezte, hanem Dubaiba, mert ott kapott valami állást, aztán Yoshihiko is utánament. Ksawery virul, ő is jól érezte magát odahaza. Felháborodásának adott hangot, hogy mindenki Prágában, Bécsben, Amiko Budapesten, és ki megy akkor Varsóba, Krakkóba? Hát majd mi, Yoshihiro jövő ilyenkorra tervez egy nagy Közép-Európa-túrát, beleértve engem, Ksaweryt, és talán a cseh lányokat is meglátogatja, és jó lenne vele tartani (tapsikolva fogadta a szalonnát, amit hoztam neki). Azt mondták, feltétlenül meg kell hálálnunk kenyai ismerősünknek a kedvességét, így tekintet nélkül arra, hogy pilláimat álomra nem csukhattam, holnap, vagyis dehogy holnap, hiszen ma van, csak nagyon reggel, bemegyünk a városba, és veszünk neki valamit. Ha muszáj… Tizenegykor döröbölt Yoshi, hogy menjünk, Ksawery már a városban, ott találkozunk vele. Így is történt, egész hamar megállapodtunk, hogy valami kávét, vagy efféle semleges dolgot veszünk, mire Ksawery kitalálta, vegyünk a szúkban. Túl álmos voltam, hogy vitázzak, hogy szerintem nem fogunk kapni, így is lett egyébként, de Ksawery úgy élvezte, hogy vezethet minket, még ha fogalma sincsen hova tart, mert térlátása nincs. Mikor végre belátta, hogy itt nem lesz, elszontyolodott, majd egy gyors helyi ebéd elfogyasztása után Yoshi javaslatára elmentünk a City Centre-be, a helyi Tescóba, igaz, én már a vállán aludtam, de ez nem okoztott problémát. Ott nyílegyenesen ráböktem az első kezem ügyébe akadó kávéra, ezen aztán nem fogunk még vitatkozni is, milyet adjunk neki. Igen ám, de a gyereksarokban ráleltünk kedvenc játékunkra, a csúszókorongos marhaságra, amit elvileg Air Hockey-nak hívnak. Legutóbbi meccsem Ksaweryvel az én győzelmemmel zárult, most csúnyán lapora vert, igaz, nem is vagyok formában.  Nem baj, Yoshi megtette helyettem, és alaposan helybenhagyta. Az egy nagyon jó játék. Mentünk a pénztárhoz, én vettem egy kislábost, hoztam konzerveket, meg porlevest, ha netán hazai műanyagra vágynék, leyen miben főznöm. Ezután félútig megint csak gyalogoltunk hazafelé, mert nem járnak az egyetemi kisbuszok a campusok között. Ez nagy baj, mert így csak taxival juthatok el Khalidiyába, felvenni a januári ösztöndíjamat. Idehaza aztán megpróbálkoztunk a szobacserével. Másik mushrif volt, és valami fazont emlegetett, hogy azt meg kell várni, aki persze nem jött, így félóránként le-le néztünk, mi újság. Ja, a kenyait nem találtuk otthon, de Ksawery meghívott magához. Be is engedett volna, ha nem hagyja ott a kulcsát délelőtt valamelyik bank könyvtárában a pendrive-jával együtt. Reméli, hogy meglesz, de ez insallah, és legkorábban vasárnap nyitnak ki. Kikönyörögtük a mushrifjától a pótkulcsot, aminek nincs másik pótkulcsa, úgyhogy felkötötte egy zöld drótra a nyakába, és még akkor se veszi le, ha kinyitja vele az ajtót. Megint tettünk egy kísérletet a szobacserére, a fickó sehol, de felszalajtottak két indiait, szerelje meg a légkondit. Egyébként csak két szoba üres a sakanban, azok is a tizediken, Yoshihiko, Takumi, és Ayman szomszédságában. Napközben megbeszéltem Joellel, hogy este tízre idejön, és visszahozza a cuccaimat, amiket nála hagytam, tehát lesz végre tiszta ruhám. Az a gyöngy ember el is jött, most tüskés haja van, de szőke, koncertje volt épp, onnan jött, hát nem lehet nem imádni. Megleptem egy csomag baconnel, megfogta, rámnéz, pupilla tágul, aszondja: Ez igazi? Az biza. Nagyon örült neki, itt csak ilyen hamis füstölt pulykahús van, azért kérdezte, remélem, nem vágom haza ezzel a diétáját. Neki is volt ám egy meglepetése, még mielőtt elutaztam felkért egy kis munkára bohócban, farsangi szezon van ugye, és a suliban, ahol tanít, lesz jövő héten valami buli, ott kellene lufiznom egy kicsit. Ezt akkor ingyen vállaltam a kedvéért, mert mondta, hogy ő nem tud fizetni, különben is, nagyon sokat köszönhetek neki, erre most közölte, hogy az iskolavezetés ezen felháborodott (!), és egy szép nagy, kerek számjegyű összeggel honorálják szolgálataimat. Remélem, nem várják, hogy illedelmesen visszautasítsam. A többiek sárgultak az irigységtől, amikor ezt hallották, és még mindig nem mehettem aludni. Szobacsere talán holnap insallah, de ott van még a személyi igazolványunk ügye is. Ugye az volt az utolsó esemény, hogy Yoshi megadta a számát, hogy felhívják, hát azóta is hívják, ahogy ezt gondoltam is, ő meg egyedül nem ment be a minisztériumba. Sebaj, hétfőre megbeszélte az indiai sofőrrel. Ezután Ksawery nézetett velünk filmet, a Snatch címűt, a feléig bírtam, aztán mondtam, majd befejezzük máskor, mert leragadnak a szemeim. Yoshi is akarta már jelezni, de mindig kivárja, hogy először én tegyem szóvá.  Ideje lefeküdni.