Július 14. Megnézték a filmet, és utána még lelkiztek is, hajnali ötkor mentek lefeküdni azok a betyárok. Ibrahim vizsgája nem volt olyan nehéz, leszámítva az utolsó feladatot, amibe sokunknak beletört a bicskája. Ksawery hívott félre, mert nem tudja, mit csináljon. Úgy volt, hogy a lengyel követségen próbál dolgozni, nem tiszta, hogy ezt csak ő akarta, vagy ajánlották is neki, mert kétféleképp mondta. Óva intettem ettől, mert attól még, hogy állítólag senki nem beszél azon a követségen arabul, az nem jelenti azt, hogy kell is nekik valaki, aki arabul beszél, úgyhogy mehet stemplizni, meg polcot tologatni, esetleg, ha nagyon bíznak benne, iratot megsemmisíteni. Nem is a tologatós karrier volt itt a lényeg, hanem hogy feltüntethesse az életrajzában. Száz szónak is egy vége, tegnap megjött a válasz, hogy nem zárkóznak el tőle teljesen, természetesen mindennemű fizetés nélkül, szakmai gyakorlatként mehetne, viszont igényt tartanának forrásaira, és kutatási eredményeire az iszlám bankrendszer terén (amiből a szakdoliját írja). Ezt természetesen hülye lesz elfogadni, azonnal vissza is utasította, mégis maradni akar szeptember elejéig, hogy a dolgozatot befejezze. A probléma gyökere azonban ott van, hogy augusztusban felújítják a sakanokat, és elvileg mindenkinek ki kell költöznie. Ez remélhetőleg engem nem érint, mert pont eljövendő távozásom napján kezdődne a felújítás, de a tajvaniakat, akik maradnak még öt napot, igen. Ksawery meg tudná tenni, hogy arra a két hétre bekéredzkedik valahova ismerőseihez lakni (bár nem tudni, megmarad-e szponzorának az egyetem), de azt nem akarta meghallani, hogy ha valakivel együtt lakik, akkor mindennel fog foglalkozni, és mindent fog csinálni, csak azt nem, amit kellene. Mondtam, gyűjtögessen, amíg itt van, majd szaladjon haza a barátnőjéhez, de az ő dolga, majd eldönti. A cseh Klára szája ismét sokkolta a nagyközönséget, baleset történt a fésülködőasztalnál, mert a száját megint égővörösre festette, de olyan bénán, hogy még a maszkulinitásában vakon hívő Ksawery is jobban csinálta volna, ha a kezébe adják az ajakrúzst. Ilyen csálé szájat még soha nem láttam, ráadásul azt hiszi szegény, hogy a szín majd pompásan passzolni fog a piros harisnyájához. Klára, a vörös veszedelem. Ha felvettem volna az ő stílusát, akkor odamegyek hozzá, és kedvesen felajánlom, hogy „figyelj, látom, hogy ez nem megy, de én tudom, hogyan kell a rúzst használni, majd megtanítalak, nem nagy dolog, meglátod. Szólhattál volna előbb is.”, de idáig nem süllyedtem, de persze beálltam a háta mögött rajta röhögők táborába. Nem mintha az alapozót tudná használni, amúgy is falfehér, de már biztos, célja az albínó árnyalat. El nem tudom képzelni, ki az a szerencsétlen, aki azzal büszkélkedhet, hogy a vőlegényének mondhatja magát, de ahogy egy török közmondás tartja, a szerelem olyan, mint a légy. A cukorra is, a szarra is rászáll. Salahhal holnap lesz félévi dolgozat, nagyjából elmondta, mlyen típusú kérdésekre számíthatunk, de az egy érdekes menet lesz. Kb. 90 oldal, ami piskóta lenne, ha nem arabul lenne, és nem lenne átitatva muszlim ideológiával. Ksawery technikája, hogy csak minden harmadik oldalt olvas el. A kérdés délután az volt, hogy aludni-e, vagy sem, a döntés: aludni, könyvvel a kézben. Petit moziba vitték, ahonnan kuvaiti barátja révén lekésték a film első félóráját, így látta az utolsó félórát, mert a többit meg egyszerűen kivágták belőle (valami Ruins c. marhaságot nézettek szegénnyel). Kérdezte, hogy ment ma a teszt, mondom a hercegnek biztos jól, megkérdezte, ki a kis herceg, mondom a lengyel. Jé, azt mondja- tényleg olyan. A többiek, mint Adnánék, Yoshiék már feladták a tanulást, hajnali kettőkor volt randijuk a hercegnél, aki elmondta volna angolul annak a zanzáját, amit elolvasott. Én olyan éjfél körül adtam fel, „eseménytörténetből jó vagyok, abban tudok segíteni”- alapon csatlakoztam hozzájuk. Itt egy felkavaró esemény történt, ugyanis Yoshihiro elmesélte az utolsó álmát. Hosszú idő óta most álmodott először, és Bábát látta, amint tévériporterként közvetít egy csatornának egy terrortámadás helyszínéről élesben. Ekkor felrobbant a bomba, és megölte Bábát, majd Yoshi magát látta, ahogy mutogat rá, és röhög rajta. Ezután elment egy japán étterembe, ahol Bábá is ott ült közöttük, és Ayumi, a japán muszlim csaj (akit utálnak, és már hazament), elmagyarázta az egész reinkarnációs dolgot, aminek révén Bábát most ismét köreikben tudják. És rajtam kitört a nevetőgörcs. Mozgáskoordináció oda, leestem a székről, ütöttem a padlót, félhangokat nyökögtem majdnem minden nyelven, amit tanultam, hogy levezessem valahogy a szűnni nem akaró ingert, de nem sikerült. Mikor tíz perc múlva még mindig ugyanebben az állapotban henteregtem, torz arccal, és már fájt mindenem, Ksawery elővette a fényképezőgépet, és videózott. A könnyektől egy nedves folt maradt a szőnyegen. Az ő szemük előtt nem jelent meg minden azonnal, ahogy Yoshi mondta, de ha mégis, sem láthatták azt, amit én (mert én láttam és hallottam a fejemben az élő adást, ami aztán nézettségi rekordot döntött a premier plánban szétszaggatott néger riporter miatt). Pármondatos neurológiai olvasmányaimból megtanultam, a neuronok kapcsolódása generálja ezeket a képeket. (Két neuron kapcsolódási lehetőségeinek modellezéséhez elég egy asztali számítógép, hároméhoz viszont már NASA-technika kellene, és négyet már nem is lehet. Az emberi agyban 300 milliárd neuron van. Szeretem őket! Ja, és a Herold könyv azt írta, ha minden ember abbahagyná a dohányzást, harmadával csökkenne a világon a rákos megbetegedések száma. Hát nem érdekes ez?) Semmi hasznossal nem töltöttük aztán az estét, a kis görcsöm okán megnéztük Monty Python Repülő Cirkuszának első részét, a „A világ legjobb vicce” szkeccset, majd egyezményes súgásjeleket definiáltunk.