Július 24. Reggel kelek, megyek Mohamed Sultanhoz-Sayyid Alihoz, kérdem, na, iqáma törölve, nem, természetesen még nem, érdeklődjek vasárnap. Szóltam a mushrifnak, hogy az ajtó a kiszakadás határán van, mert a felső zsanérnak annyi, ez is jellemző sokat átkozott magyar mentalitásomra, hogy csak akkor foglalkozok a bajjal, ha már nincs mit tenni, és muszáj vele valamit csinálni. Felszalajtott egy indiai fazont, olyan alacsony volt, fel sem érte a hibás zsanért, és spórolni akart a munkával is, de belátta, hogy a helyzet reménytelen. Azaz, lehet, hogy belátta, de nem volt hajlandó elfogadni, és csak megszerelte úgy-ahogy, de időközben már megint ereszti az a vacak csavar, meg szeg. A hátralévő kis időt már csak kibírja, azután meg már nem érdekel (ez is jellemzően kelet-európai gondolkodásra vall). Ha már szoba, a múltkor sikerült eloltanunk Ksawery fürdőszobalámpáját, ami több, mint egy hónapig egyfolytában égett, és kapcsoló hiányában nem mertük bolygatni az áramkört. Mostmár rendesen alszik, de egy rejtély még mindig maradt, mert mellette jobbra elvileg egy svéd srác lakik, az is valami medikus, de őt még soha, senki nem látta. Közeli rokona lehet az angyalok Charlie-jának, Magnum Robin Masters-ének, esetleg Al Bundy anyósának, nem tudom, melyik a jobb. Ha éjjel a bezárt ajtaja mögött egy szívroham végzett vele, az ciki, mert a működő légkondi miatt a szagát nem érezni, és Ksawery cigije is elnyomja, és arra sem számíthat, hogy itt majd keresi valaki. Yaqoob kiadta az utolsó irodalmi szöveget, és a „hétfőn dolgozat”-jelszót, Ibrahim, noha felmérőt íratott, szokása szerint lassan ható méregként ható rossz poénokkal próbálta üdíteni hallgatóságát. Minden alkalommal kiáltok legbelül, amikor meglátom a papírján az aláírás mellett az odanyomtatott mosolygós arcocskát. Salah beszedte a dolgozatokat, majd az egyébként méltán csodálatos középkori arab műveltségről kezdett értekezni. Hogy ebből mennyi ragadt a mai kuvaitiakra, talán mutatja az, hogy az egyik srác őszinte értetlenséggel fogadta, hogy nem Kolumbusz jött rá, hogy a Föld gömbölyű, mert ő úgy tudta, ez az ő érdeme. Órák után úgy volt, Ksaweryvel borbélyhoz megyünk, de nem akart a múltkorihoz menni, mert az úgy vágta le neki, hogy mehetett utána egy másikhoz, aki aztán rendbehozta fejszőrzetét. A campuson van egy iraki fazon, aki a tanárlakások aljában egy szalont működtet, odamentünk. Az iraki az elutazott, egy egyiptomi helyettesítette, aki lassabban dolgozott, mint egy könyvtáros. Ksawery ki sem várta, lelépett, nekem kellett mennem először, mert a városban találkoztam később Petivel. Mahmúdnak hívják a srácot, srác, mert csak négy évvel idősebb nálam, az nem sok, annyira nem beszél rosszul irodalmi arabul, tehát érthető, csak nagyon kell figyelni, mert észre sem veszi, és átvált egyiptomi dialektusba, ami meg külön művészeti ág. Előszeretettel szidta a kuvaitiakat, és a nyelvüket is, hogy az nem arab, amit beszélnek, hanem csak valami izé. Másfél órába telt egy nyomorult hajvágás-borotválás, a szája járt, de a keze nem, és mindenről beszélgettünk, hol jó lakni, hol nem, hol van élet, hol nincs, közben ment az arab popcsatorna, és még arra is volt figyelme, amikor nem beszélt, hogy azt dúdolja, illetve megjegyezze, hogy csak azért hallgatja az énekesnő Nancy dalait, mert szexis. Kérdezett arról, hogy’ Európában egy hajvágás manapság, merthogy Amerikában nagyon olcsó, és van valami x összeg, ami fix, hát nem mondtam sokat, nehogy sokat kérjen a végén. Csak két dínár volt, de ennek is hiába mondtam, csak nem mosta meg rendesen, csak vizet frencskendezett rá, azt’ úgy vágta. Borotválni azért jól tud, azt meg kell hagyni, csak állandóan húzza az időt. Ész nélkül ügettem be a városba, ahol az elcsigázott Petivel találkoztam, tegnap azt mondták neki a kórházban, hogy a helyében be sem jönnének ma, megfogadta a tanácsot, és skiccelt térképem alapján beutazott a Szúk Mubárakiyyára, hogy körülnézzen, és végre rohanás nélkül kedvére fotózzon a belvárosban. Sajnálta, hogy csak most jutott el odáig, hogy ezt egymaga megtegye, mondtam miket lehet látni, egész nap kolbászolt a környéken. Vettünk neki egy (itt) divatos dishdáshát, ha úgy tetszik, az utcán hordott fehér hálóinget (Paulina mesélte, a múltkor megbámulta valamelyik helyi a könyvtárban, ami úgy lekötötte figyelmét, hogy leöntötte a patyolat ruháját kávéval. Ciki…), mint ami rajtam is látható volt. Egyébként az a második napszemüvegem volt, ami megolvadt azóta a melegben, úgyhogy per pillanat nélkülözöm. Mialatt Petit öltöztettük szép ruhába, Ksawery bement a Kuwait Airways-hez, rákérdezett a repülőjegyemre, mert Frankfurttól haza csak várólistán voltam, de már megvan az is. Egy füst alatt foglalt egyet magának is, augusztus 8.-ra. Nyilvánvaló, hogy csak a szája járt, és nem fog maradni szakdolgozatot írni, az tartott ennyi ideig, hogy szembenézzen a ténnyel. Kapott egy címet Ali Mustafától (az a kuvaiti srác, aki velünk együtt ült a szúkban a múltkor), egy antikváriumot, jobban mondva használtkönyv-kereskedést. A városközpontban én egyedül egyet ismertem, mondtam is neki, hogy csak az lehet, mert nincs másik, annyiszor azért jártunk arra, hogy azt tudnánk. Kötötte az ebet a karóhoz, és sorra kérdezgette az embereket, merre van a megadott utca. Senki nem tájékozódik utcanév, és szám alapján, nem tudta senki, mondtam neki, hívja fel, és kérdezze meg, hol vannak, de ezt is egy kedves indiainak kellett megtennie helyette. Ugyanaz volt, amit én ismertem, csak angol nyelvű könyvekkel foglalkoznak (a Sorstalanság filmplakátos fedőlappal csak másfél dínár), semmi ínyünkre való nem volt ott. Egy aranyos őszinte jelenetért viszont érdemes volt ott lenni, bejött egy filippínó nő, aki ismerte a bőrszín, és jelleg alapján indiai eladót (aki kiváló minőségű angolt beszélt, jobbat, mint mi), és elkezdtek csevegni, hogy a csaj húga megkapta a vízumot, és jön Kuvaitba, „thank God. Their god, whatever!”.  Este azt terveztük, hogy levetítem a Szép remények c. Cuarón filmet a hercegnek, mert az ő szerelmi élete is hasonlóképpen vergődött egy ideig, mint a főhősé. Ritka jó film, és az egyik legkiválóbb aktualizált könyvadaptáció (mondjuk a Veszedelmes viszonyokat is jól megcsinálták), nem beszélve arról, hogy a mennyei Anne Bancroft játszik benne. Betoppant a távol-keleti szekció, bandáztak az épületben, és az ismerősökre mind rátörtek, hát mindjárt mozi, gyertek ti is, ha érdekel. Takumi elkezdte mondani a film alatt a hülyeségeit, amihez a herceg is csatlakozott, és az ízlésbeli túlsúly miatt az elsődleges dolog az lett, hogy nevettessük meg a másikat. Szép gondolat, de ehhez ez a film nem illik, így mondtam, ácsi, semmi gond, nézzünk akkor könnyedebbet, mert ehhez azért agy kell, amúgy sem kifejezetten nekik szántam, ha össznépi a dolog, akkor olyat választunk, ami legalább egy többséget érdekel, erre majd visszatérünk máskor. Ugyanazt éreztem közben, mint az egyetemi latintanár, aki átugrott egy leckét a könyvben azzal, hogy „Nem, ezt nem. Catullus túl jó maguknak.” Nem ragaszkodtak különösebben a filmjeimhez, Ksawery excellenciája kivonult, és elment olvasni, a többiek meg hívtak, hogy menjünk inkább Adnánhoz egy koreai filmet nézni, de visszautasítottam, mert ahhoz meg én nem voltam hangulatban. Nem megy ez nekünk. Mind megkergültünk.