Augusztus 1. Reggel kilenckor keltünk volna, azért a feltételes mód, mert ez senkinek nem sikerült,, pedig megígértük Viktóriának, hogy tízre a sakanjánál leszünk. Ez sem sikerült, de a lányokra is lehetett hálisten számítani, mert ők is elaludtak. Az elején úgy indult, hogy én és Viktória megyünk, aztán Ksawery és Yoshi is jelezte, hogy szeretnének jönni, de odalent találkoztunk Yoshihikoval is, Adnánnal, és Alival, akik gondolták, miért is ne. Ez csak fiúrészről, mert Maryam is csatlakozott hozzánk, illetve tőlük függetlenül Aida, és Shams is. A lányok nagyon klikkesednek, és az egyes klikkek utálják is egymást rendesen, így nagyon érdekes lesz ötödikére a vizsga után istenhozzád-bulit rendezni, mert mindenki kérdezgeti, hogy „…és ő ott lesz? Mert ha igen, én ugyan nem!”. Csak egy példa, Paulina és Krisztina fújnak egymásra, vagyis Paulina nem tolerálja Krisztinát, mert az nem is nyugtázza a létezését még egy kóbor „helló”-val sem. A koreaiak megint csak magukban hajlandók bármire, a török lányok nyers stílusát sem viseli el mindenki, és abban is biztos vagyok, hogy kedvenc ribanc vesszőparipám, Klára sem totojázna, ha kilökhetné a két indonéz lányt az ablakon. Van egy másik csoport, mint kiderült, a csoportot egyedül Shahad alkotja, aki, mint Júdeai Nemzeti Front ellen viszont bármikor szívesen összefog az összes többi. Ennyit a szociometriáról, szerencsére senki nem érezte magához láncolva a másikat a piacon. Nem láttunk sajnos semmi érdekeset, ami szomorú, mert többet nem jövünk már ide (Yoshi vett Szaddámos játékkártyát). A délelőtt elment a nézelődéssel, pár klasszikus apróságot vásároltak a többiek szuvenírnek, és örültem, mert korábban ugyanazon cikkeket olcsóbbra alkudtam. Elváltunk, a lányok hazamentek, meg kalligráfiára, ebédeltünk, és eldőltünk itthon aludni. Este találkoztam Viktóriával a piacon, az őrület határáról cibálta vissza a kalligráfiatanára, mert kiöntötte a tintát félkész művére. A fickó nagyon tud, mert néhány laza kézmozdulattal belerajzolta a pacát a mintába, ami most jobban néz ki, mint előtte volt. Hazakísértem, onnan Mitch hozott haza vadiúj Jaguárjával. Nem szeretem a kocsikat, de az tényleg tud valamit. Mitch mesélte, hogy a katonai melója keretében bizonyos hullajelölteket vezetni kell tanítania. Az indiaiak rendre buknak a vizsgán állítólag, Mitch szerint frusztrálja őket, hogy egyenruhás ül mellettük, mert odahaza az ilyen nem kérdez, csak üti őket.

Július 31. Mára Ksawery azt tervezte, kimegyünk a vadstrandra, aztán lemondta, mert „tanulnia kell”, ehhez képest délután kelt, és mindent csinált ma is, csak azt nem. Egyszer csak felhív, hogy „gyere le, ha akarsz találkozni az osztrák sráccal!”. Igen, egy Stefan Ludwig nevű új medikus érkezett. Angolul és németül beszélünk, vagyis beszélnénk, ha lenne miről. Érkezik valaki Bécsből, álmaim városából, és a kulturális intelligencia nyoma sincs meg benne. Nem nyerte el a szimpátiánkat, a kis herceg egyenesen utálja azóta. Kérdezte, mit csinálunk itt, hová járunk esténként, milyen szórakozási lehetőségek vannak itt. Nem hitte el, hogy semmi, és hogy ez kiváló alkalom arra, hogy az anatómiatankönyvet (vagy a Koránt) szóról-szóra memorizálja. Hegyet, meg falat mászik, illetve szörfözik, kérdezte, hol a tenger. Tenger, az van, tenger, de ami itt van, szennyezett, és strand sincsen ám, főleg nem hullámokkal. Hozzáteszem, elég vastag lehet, mert a boldog Ausztriában is bizony kevés a hullám. Mondta, legutóbb Bangkokban volt, előtte meg Mexikóban (egyszer volt Pesten is). Kérdezem, ez az első élménye arab országban, nem, nem, volt már Egyiptomban. Azaz Sharm as-Sheykhben, mert ott jók a hullámok. Aha, hát én Kairóban voltam, és majdhogynem csöveztem a húgommal egy hónapig, akkor ez nem ugyanaz az élmény lehet. Az látszott, hogy annak ellenére, hogy most jött, nagyon mehetnékje van, a buszok felől érdeklődött, és nem akarta elhinni, hogy itt nincs menetrend. Azt már nem is kezdtem magyarázni, hogy gyakrolatilag buszmegállók sincsenek, a homokviharokat sem igen hitte el, illetve azt sem, hogy mi nem csinálunk itt semmit, és hogy nem edzünk. Mondom, rohadt meleg van, megválogatja az ember, mikor megy ki, azt mondja, ez őt nem zavarja, van otthon szaunája. És, a szaunádban élsz is, vagy csak bemész néha tíz percre? Futni lehet, este tíz után, akkor már azért lehül az idő, hogy huzamosabban is kint lehet lenni. Egymásra néztünk a herceggel, hogy szerinted tudja-e, hogy itt nincs alkohol, majd egyszerre vágtuk rá, hogy te mondod meg neki! Mit tegyünk, ha egyszer nekünk jut a hálátlan feladat, hogy a szomorú, de makacs tények napalmját dobjuk az újonnan érkezettek rózsaszín felhővárosára. Ugyanazok a tutorjai, akik Petinek voltak, meséltem pár érdekes történetet az övéiből („Tízre ott leszek érted. - Jó, de kérlek, délre legyél itt…” Három óra már, és még sehol…). Vártunk, illetve ő várt, hogy szobát kapjon, a mushrif csak mondogatta, hogy még öt perc, insalla. Semmit nem beszél arabul, és a mushrif engem szúrt ki hivatalos tolmácsának, baromira örültem, mert ráadásul még kavar is a sógor. Kérdezte a mushrif, meddig marad, hát négy hétre szól a csereegyezmény, de ő maradna még két hetet, hogy utazgasson errefelé. Megint mondtam neki, hogy te azt jó eséllyel nem fogsz, (de hogy ő Dubaiba akar menni, jó, szerezz vízumot!), amit nem hitt el nekem megint, de mindegy. Kitöltöttem a papírjait, ő aláírta, Peti szobáját kapta meg. Az indiai segédmushrif, vagy kicsoda figyelmeztetett, hogy nincs még kitakarítva, de majd egy-két napon belül gondoskodnak róla. Ezen megint kiakadt az osztrák, mein Gott, de nem, grüß Gott, das ist Kuwait. Miután beköltözött tuti, nem fognak a szobához nyúlni, de ezt már nem is mondtam (ja, az én ajtóm ma megint szétesett…). Peti tisztán hagyott mindent maga után, de jött az újabb kérdés, hogy nincs lepedő? Nem, nem kapsz lepedőt a matracra. (Gott im Himmel…) De akkor mi lesz? Ti a csupasz matracon feküsztök? Nem, nekem van lepedőm, én hoztam magammal (neki alig van csomagja, az is tele a legmárkásabb ruhákkal, amit majd a mosógép konyharuhává amortizál; átalakítót sem hozott, még fogkrémet is este lejmolt a hercegtől), de a többiek, lásd Ksawery, csak a matracon fekszik. Nem létezik. Próbáltam poénnal elcsapni, hogy Ksawerynek nincs dermatológus barátja, mégsem zavarja. Mielőtt magára hagytuk volna, egyeztettük terveinket (mármint a herceggel), én a piacra akartam menni, pakisztáni ruházatot venni, ő meg a perzsákat akarta meginvitálni egy utolsó vacsorára, mert hamarosan elmennek. Úgy alakult, hogy Stefan is jön. A liftben veszekedtünk, hogy ki kérdezte meg Stefant, van-e kedve jönni, aztán végiggondoltuk, és nem kérdezte senki, ő maga jelentette ki. Én nem akartam aztán velük menni, mert ma még nem ettem semmit, és nagyon nem vágyok iráni rizsre, és csirkére, úgyhogy inkább a magam útját járnám. Erre a herceg elkezdtett győzködni, hogy akkor eszünk mást, csak jöjjek, mert ő arabul akar beszélgetni a perzsákkal (amiből végül angol lett…), és amúgy sincs sok mondanivalója Stefannak, legyek már olyan jó, és tartsam szóval. Addig pumpolt, amíg beadtam a derekam, gondoltam, megpróbálok majd hidat verni Irán, és Ausztria közt a társalgásban. Pedig nem kellene neki még jönnie, nézett is, hogy irániak, mert ezekről a népekről azt hiszi az európai ember, hogy csak az esti híradóban léteznek, de mi velük élünk. Ksawery szervezett, és nagyon bénán, mert hívta volna Rezát is (akivel a reklámfilmet forgattuk), de kiderült, hogy ez a vacsoraötlet alig másfél órája fogant meg a fejében, így utol sem érte. Egy bizonyos Ali tartott velünk, és úgy volt, később találkozunk Ali Mustafával, a nyelviskolából, ő minden, de nem perzsa, Ksawery kölcsönöz tőle amerikai irodalmat, főleg John Irvinget. Ali kellemes társaság volt, már ha mellettünk haladtak, mert általában előttünk, lépésekkel, mi meg vonultunk csendben, mint a gyászhuszárok. Nagyon tompa, egyszer mondott valami olyasmit, hogy az Austrian Airlines-nak valami 80 millió eurós adóssága van. Állati izgi, Ali Mustafa végül kitalálta, hogy nem jön, így hiába vártunk rá, és a közmegegyezés egy indiai étterem felett döntött, ahol már voltunk korábban. A Mughlai étterem felszolgálói talán a legkedvesebbek, és a legfigyelmesebbek a világon, az étek is elsőrangú, de mivel indiai, nem szabad semmit fűszeresen kérni, amúgy is az, és azok tudják, hogyan égessék az ember szájpadlását. Stefan halálosan unta az egészet, még a város sem érdekelte, Peti állandóan fotózott, és kérdezett, ő minden mellett elment. Nem fogja bánni a múzeumok hiányát sem. A kegyelemdöfés az lehetett neki, amikor bementünk a piacra, és elég soká tartott megtalálni azt a helyet, ahol az általam vágyott szép ruhát árulják. Ali kérte, hogy ne vegyem meg, miért akarok közönségesen, parasztosan kinézni? Hát mert ezt a ruhát Karacsiban varrták, odahaza nem kapni, és imádom. Idehaza Stefan megkérdezte, mikor kelünk holnap, megmondtam, de azt nem, hogy úgy húzunk el innét, mint a vadlibák a pénteki piacra, úgyhogy majd estefelé találkozunk, insalla. Ha valami tragédia van, telefonunk tudja. Nem azért nem szeretjük, mert gazdag, vagy ha könyvtáros lenne, színek szerint szortírozna, hanem mert közvetetten hülyének néz minket, és egy szavunkat sem hiszi el. Hiba.

Július 30. Reggel elmentünk a lengyellel az ösztöndíjért, a hatékonyság óriási, ez a július havi, elvileg augusztusra is kapnánk, de azt nem várjuk ki. Ő még a múlt havit sem vette fel, ebből adódott egy kis probléma, mert össze-vissza küldözgették ablakról-ablakra az épületben, éppúgy, mint az Asterix 12 próbájában, amikor be kell menniük abba a házba, ahol mindenki megőrül. Én csak álltam, és néztem, hová szaladgál, de végül megszerezte, hozzátéve, hogy amikor szeptemberben megérkezett, sokkal több helyre, és sokkal nagyobb távolságokra irányították, a vízumproblémájával. Mindezt azért tudtuk megtenni, mert Yaqoob ma nem tartott órát, így csak a déli Ibrahimra kellett bemennünk. Megvolt a teszt, nem volt nagy szám, aztán óra végén megint romantikázott: „hát, ez az utolsó öt percetek velem, boldog életet, és jó ötödikei vizsgaeredményeket kívánok… nem akar valaki esetleg beszédet tartani…?”. Ekkor megijedtem, hogy Bábá mindjárt kiugrik a padból, de nem arabul tartani ciki, és szegényt még mindig eszi a múltkori depi. Salah kiosztotta finoman a mi külföldi társaságunkat, aztán egetregető morális muszlim bölcsességeit („ha elmész Indiába, hogy megvedd egy szegény ember veséjét magadnak, az vallásilag tilalmas dolog”) csak fél füllel hallgattam, így felszólított. Válaszoltam a villámkérdésre, mire elgondolkodott, hogy tulajdonképpen ő már volt egyszer Budapesten, „nagyon szép város, nagyon jól viselkednek ám ott a fiatalok, nem járnak nightclubba, és nagyon sok arab emberrel találkoztam”. Utazik háromezer kilométert, és első dolga, hogy arabokat keressen, és velük töltse az idejét. Az is ziher, hogy magyar fiatalokkal sem találkozott, csak példálózni akart a kuvaitiaknak, vagy tudom is én. Átmentem a nyolcas épületbe, ahová leadtam a múltkor az útlevélfénymásolatot, elkészült a papír, egy aláírás, hogy átvettem, és mehetek is a repülőjegyemért. Ksawery húsz sorstalan oldal elolvasása után panaszkodott, hogy szerinte nem valami angolos a fordítás. Én ezt megítélni nem tudom, valami Wilkinson fordította. Ez egyébként a filmes kiadás, aminek a filmplakát van a címlapján, és nem „Fatelessness”, hanem csak „Fateless”, előbbi címet biztos nem merték adni a filmnek, de ez Kertész baja. „Fatelessness”- verzióban az itteni egyetemi könyvtárban is megvan, lehet, az más fordítás, mindegy, olvassa. Ebédünket a City Centre-ben költöttük el kollektíve, megünnepeltük a tanítás végét. Holnap ünnep van, annak az évfordulója, hogy a Próféta a mennyei utazási irodával Jeruzsálembe repült. Ebéd után, mivel Ksawery most vastag, kiadta a jelszót, hogy addig játszunk Air Hockey-t, amíg már nem ordítunk a fájdalomtól. Erre nem került sor, mert mindenkit elvertem. A lengyelt háromszor, a többieket, Adnánt, Alit, és a japánokat is, akik pedig játékteremben fogantak, születtek, és nőttek fel. A diadal után megvettem a zarándokos társasjátékot, hát nem az a feladat, hogy hétszer menj körbe a bábuddal a Kába körül, hanem otthonról elindulsz, és végig kell csinálni az összes állomást, és haza is kell jutni. A pénzegység a szabálykönyvben ugye rijál (Szaúd-Arábia), de a bankjegyekre „$” van nyomva, de dobókockát nem adtak hozzá. Még csak belekukkantottunk, de vannak izgalmas vallási villámkérdések is (pl. folytasd a megkezdett hadíszt…), ma este insalla játszunk, először, és utoljára, mert odahaza nem hiszem, hogy találnék a sajátomhoz hasonló bomlott elméket partnernek. Bementem a Kuwait Airways-hez, a papír ellenében megkaptam hatszáz dínár értékű hazajegyemet. Kérdezem a fazont, hány kilót vihetek akkor, erre mondja, hogy jaj, azt el is felejtette kiállítani, ugyanis az egyetem extra húsz kilót biztosít nekünk. Mindenre nekem kell figyelni, mert mások nem fognak. Burcuval, és Nesrinnel találkoztam, a drágák is jöttek a jegyért, ők Kairóban kell átszálljanak, mert bár volt, de már nincs közvetlen járata a társaságnak Istanbulba. Amíg várakoztak, a zseniális Nesrin átszellemülten nézte a társaság filmkínálatának reklámját, hozzátéve, hogy bármikor meghalna Al Pacinoért. Viktóriával találkoztam, ő késett, addig bementem az Al-Muthanna Complex könyvesboltjába, ismerős kérésére megvettem az egyetlen fellelhető szanszkrit-angol szótárat, valamint elbóklásztam a többi könyv között, mint „Omar Sharif mesél a bridzsről”, és más címek. Viktóriával elmentünk, megnéztük a Scientific Centre-ben az akváriumot, én a szövegkiemelő-színű halakért, ő a rájákért, cápákért, és más kellemetlenségekért volt oda. Hazafelé egy olyan taxist fogtunk ki, hogy még, az egyetlen ember Kuvaitban, aki a sebességhatár alatt vezet, ez pedig ahhoz vezetett majdnem, hogy késett a sakanból.