Május 27. Reggel bementem kilencre az előrehozott Yaqoob vizsgámra. Leültetett az irodájában, ami közös Khálidéval (az ő székében ültem, hú) szövegértés volt (semmiség), és az általa kiválasztott három novella egyikét elemezni, az eredeti szöveg nélkül. Elkezdtem írni az emlékeimben leginkább élő bárgyú történtetet (egy fájdalmasan bugyuta „jótett helyébe jót várj”-sztori), egyszercsak odafordult hozzám, jól van, elég is lesz. De mondom még csak kilenc sor, ne zárja már el a csapot, ha érzem, hogy folyna még, nem, köszöni, ez neki megfelel, jó utat kívánt, és elment. Húsz perc alatt zavartuk le az egészet, így negyvenet vártam Badr qasídás vizsgájára. Ekkor kiszáradt a mindentudás kútja. Egyszerűen rühellem a qasídát, az érthetetlen vers egyik sora így néz ki: „gyász, fájdalom, gyötrelem, szenvedés, kín, kézfogás”. Új címet kellett adni neki, és a kérdésekre válaszolni. Tíz percig ügyelt, aztán beküldte Sabert, a nyelvsuli biztonsági őrét, hogy mostantól ő a tekintély. Őt Madame Zeynab, (az öreg és kövér, de a munkáját végző!) a titkárnő váltotta. Amikor beadtam a papírt, kérdeztem, Ibrahim hol van, hát nem itt, miért? Mert kell a kilépőcédula, amit a vizsgák letétele után állít ki, azért. Tökéletesen elfelejtette. Mme Zeynab kérdezte, miért nem jöttem tegnap, én éppenséggel ott voltam, ti nem voltatok sehol húsaim. Felhívta Ibrahimot, hogy helyzet van, az kétszer is rákérdezett, hogy megvannak-e a vizsgák, meg (mindegy, mit írsz, tulajdonképpen, csak legyen valami a papíron), akkor lediktálta a madámnak, mit írjon egy darap papírra, üssön rá egy pecsétet, és mondja, istenhozzád. Aláírni már nem akarta, de a mushrif a sakanban így is elfogadta. Személyi- és vízumfénymásolat. Minek a vízum, ha az alapján állították ki a személyit? Felhívtam Ihsant, a sakan sofőrjét, hogy este kivigyen a reptérre. Ebédnél szomorú szívvel búcsút vettem a kínai srácoktól, (Magdytól, Adíbtól, és csuvaiti dialecstusban Cserímtől), ők hazamennek a vizsgák után, nem maradnak a nyárra. Sosem voltam jó búcsúzásban, elérhetőségeket cseréltünk, de találkozni aligha fogunk újra. Jó emberek, és bár lecserélhetnék néhány embert rájuk odahaza. Poénkodtak, hogy amilyen a kuvaiti ügyintézés, lehet, még mindig itt lesznek, ha visszajöttem. Remélem, nem. Remélem, kiszabadulnak onnét, és olyan helyre kerülnek, ahol jól érzik magukat, és fejlődhetnek. Lameedra, ha nagyon akartam, elmehettem volna, megnézni, mit alkot a szupertehetséges Khálid, Kuvait csalogánya, de inkább nyugalomban csomagoltam. A lányoktól nem sikerült elbúcsúznom, Viktória adott pár tippet Damaszkuszra, aztán kámforrá vált. Ksawery végül nem szervezett semmi búcsúbulit, helyette megkért, hogy kísérjem el vásárolni, azt mondta, ez az utolsó esélye, hogy jó cuccokat vegyen, mielőtt hazamegy, mert én –habár az ízlésünk ég és föld- tudom, mi a jó.

Idő előtt hívott, hogy azonnal készüljek el, és menjek, azt se mondta, miért. Odalent egy kuvaiti srác, az ománi Ayman, Reza, meg egy másik afgán barátja társaságában beültünk egy kocsiba, és bevittek a városba. Egy kuvaiti étterem reklámjába kellettünk. Amikor először mondták, kuvaiti étterem, gondoltam, Burger King, de nem, egy tradicionális étterem egy régi házban, az effélék sorra tűnnek el a városban. Ennek kell a reklám, mert nincs ám valami jó helyen. A helyi srác feladata volt, amolyan vizsgaféle, hogy reklámfilmet készítsen. Kihozták a potyaétkeket, csakhogy: egyikőnk sem volt éhes (profi vagyok, ez mit se fáj), a másik viszont, hogy echte menzakaja volt (ez fáááj!). És mások ezért még fizetnek is, elképesztő. Csúnyán volt tálalva, és hideg is volt, bár ez utóbbi a felvételen nem látszik. Ímmel-ámmal ettük, egy fogást ketten, Ayman, és afgán partnerem alaposan összeturkáltáka csirkét, és a rizst. A rendező srác azt mondta, egyen most csak Ayman, közben Reza meginterjúvolta, hogy ízlik-e a fogás, ó, mennyei, mintha csak az anyám kezei közül került volna ki, ezért járok ide minden héten, bizisten. Ezután a félig megrágott fogást Ksawery elé tették, hogy most ő egye vele is interjú, angolul, nem mondott hülyeséget, de jobb lett volna, ha előre megírják a szöveget, mint normális esetben, majd felvették vele megint arabul, de belezavarodott. Visszanéztük a felvételt (amin én ugyan csak mosolygok, de úgy, mintha azon a csirkecombon utaznék a Paradicsomba, amit rágok), de szerintem nincs az a vágó, aki ezt nézhetővé tudja varázsolni. Végeztünk, én és a herceg nyakunkba vettük a várost, disdását akart venni, szépséges fehér ruházatot magának, és abáyát, szépséges feketét a csajának. Én már kinyomoztam, hol vannak a jó helyek. Megpihenvén találtunk egy éttermet, ahol lehet egyiptomi kosharit venni, Egyiptomban ez a kevés jó dolgok egyike. Megvettünk mindent, odahaza befejeztem a pakolást, illetve amit otthonhagyok, igyekeztem a következő két hét porától óvni. Egy gyors fürdő, ki tudja, mikor lesz rá újra lehetőségem. A mushrif ég tudja, miért elfelejtette kiállítani a kilépési engedélyemet, de azt mondták, ne törődjek semmivel, mondjam azt, hogy nem értem, és nem tudom, miről beszélnek, ha keresik. Késében voltunk, úgy volt, Ksawery kikísér a reptérre, de volt egy kis keveredés, mert vett nekem egy telefonkártyát, mert hallani akar felőlem, aztán nem hozta magával a személyijét, és ha ellenőrzik a buszt, beviszik, így Ihsan leparancsolta. Néhány hete tökéletes harmónia alakult ki közöttünk, most „értünk meg”, csiszolódtunk össze. Ő megtanult értékelni engem, én meg őt. Ilyen szoros kapcsolat csak Paulina, és Viktória közt, illetve talán Salome és Krisztina közt van (kíváncsi vagyok, mi marad ebből az ösztöndíj után, inkább nem is gondolok rá). A reptérre érve Ihsan hangsúlyozta, egyenesen menjek bejelentkezni, tíz percet vár, ha gond lenne. Nagy segítség, tekintve, hogy háromnegyed órát vártam a sorban, hogy bejelentkezzek. Gondolataim a sorban: „Tüsszents rá a hátamra, azért van, hogy felfogja!”; „Hogy nyelnéd le a cigidet!”; „Ha ütöd a kölköd, te zseni, csak jobban ordít!”; „Igen, az ott a lábam, de ha akarod, told rá a kocsidat.”; „Ha bepofátlankodsz elém, indiai létedre úgy leordítom a fejed arabul, hogy kinyílik a harmadik szemed!”. Végre eljutottam az útlevél-ellenőrzésig. A három sor közül kiválasztottam a legszimpatikusabb határőrt, egy elsőre tök európai hatású nőt, de ribanc volt, és elkezdett érdeklődni a hiányzó papírom iránt. Tettem az értetlent, és nem értettem, minek az neki, a múltkor sem kellett (az a papír velem volt a táskámban). Bekísértek egy szobába, ott megint elmagyaráztam, hogy nem értem, mit magyaráznak (pedig de…), majd az egyik tiszt pasziánszjátékát megszakítva (ráadásul időre ment) felhívott valakit, és amikor letette, azt mondta, minden rendben. Mindig ez az aggodalom, hogy kijutok-e az országból, illetve bejutok-e a másik országba. Elvileg a szponzor (egyetem) jóváhagyása szükséges, mert ő viseli gondomat, felelősséget vállal értem, tudnia kell, hol vagyok. A gépem éjfél előtt egy perccel indult, felverekedtem magam.

Vége a második résznek.