Március 7. Vacsora előtt hívtam Ksaweryt, hogy menjünk be a városba, és együnk valami rendes ételt, nem a menza bizonytalan eredetű kotyvalékait. Odalent vártunk még tíz percet, mert új tanítványa, valami indiai fazon érkezik, csak rossz sakant vett célba. Az úr nagyon kedves, értelmesebb, mint erre sokan mások, és lengyelül fog tanulni Ksawerytől, a követségük adta meg neki a számát. Korábban egy darabig már tartózkodott Lengyelországban, oda szeretne megint menni, valami kis bizniszt csinálni, alap-csacsogó szinten beszél is valamicskét. Ksawery felinvitálta a szobájába megtárgyalni a dolgokat, én nem akartam menni, de csak ragaszkodott hozzám is. A kupi hatalmas volt, mert elfelejtette, hogy jön ez az ember. Heti egyszer fognak órát tartani. A fickó aztán bejött velünk busszal a városba, majd miután leszállt, vontam kérdőre a lengyelt, mi a helyzet a pénzzel. Mondta, a jelenlétemben amúgy sem szerette volna megtárgyalni –nyilván- de úgyis megkérdezném később, mennyiért tart órát, mire kibuggyant belőle az irgalmas szamaritánus, hogy ő nem hozza szóba, és akár ingyen is tanítja, mert milyen ragyogó dolog az efféle, hogy egy indiai lengyelül akar tanulni, és az a kis pénz, amit össze tudna vele szedni, neki nem kell. Mondom, nem én tervezgetem, hogy Indiába utazok a nyáron, de hogy áh, hát ő akkor sem ilyen anyagias. Beültünk egy indiai étterembe, egy kezem is sok lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor voltam odahaza étteremben Kuvait előtt, itt meg majdnem minden héten. Mások az árak, és itt nincsen ám goromba pincér, mert tudják, azonnal jelentkezik tíz másik, aki mosolyog a vendégre. Lelkiztünk, egy jó poénja volt, amikor lime-citromitalt rendeltem, a pincér kérdezte, cukorral, mondom anélkül, mire közbevágott gúnyosan, hogy azért, mert már magamban is elég édes vagyok. Szerelmes, álmodozik, röpköd, én valahogy pont az ellenkezője. Ételt választani még mindig nem tud, de most biztosra ment, és rántott húst evett rósejbnivel. Én is csirkét, egészen kellemesen elkészítve paradicsommal, kis hagymával, meg a ház fűszereivel, de nem jegyeztem meg a bevét. Hazafelé az autóbusz volt ám élmény, az ablakon lógtak ki az utasok, és leragadtunk a dugóban. Az nem jut eszébe ám senkinek, hogy beljebb menjen, pedig hátul táncmulatságot lehetne rendezni. Felmentünk Yoshiékhoz, mert a városba menet találkoztunk a piacról épp hazatérő Yoshihikoval, és Takumival, akik egy hatkilós, félméteres tonhalat cepeltek haza a piacról. Meginvitáltak egy kis vacsorára estebéd után. A két Yoshi, és Takumi minden szakácstudományát bevetette, hallevest főztek az egyik feléből, és valami paprikásfélét a másikból. Három órát güriztek a konyhában, majd összetrombitálták a tajvaniakat, kínaiakat, minket, meg két afgán srácot, és ettünk. Nem volt olyan jó, mint amilyennek tűnt, a szójaszósz szerintem hazavágta az egészet, de anélkül meg nem japán (nem mintha a hazai halászlevet szeretném...). Egész jó kis fotók készültek, majd beszerzem insalla, és egy különszámban közzéteszem. Helyi módon táplálkoztunk, a földön ülve, lásd kép:

Ja, és nyertem 5 KD készpénzt az 5 KD-s internetkártyámmal! Van rajta ilyen kaparós lutri, és most bejött.