Június 9. Yaqoobnak verset kell tanulnunk, és noha a memoriter jót tesz a nyelvtanulásnak, a verseket még mindig utálom. Salah vallástól csöpögő óráját ma pofátlanul ellógtam, és elmentem a Kuwait Airways-hez. A buszmegálló felé menet megállított Ashraf, az egyik kuvaiti osztálytársunk, és felajnálotta, hogy elvisz, nehogy buszozzak, ő tíz percet kint volt a napon tegnap, és megfájdult a feje. Ő egy rendes srác, jól is beszél arabul, kiderült, hogy mérnök, ezeket az órákat csak a szükséges kreditpontok miatt vette fel. Kérdezte, hogy élünk a sakanban, hát élünk, illetve van-e valami gyorsétterem ott minálunk. Mondtam, hogy nincs, szörnyűlködött, mert ez neki nagyon fontos. Egyébként ha lenne is itt gyorsétterem, azt is ugyanúgy meguntuk volna a kilenc hónap alatt, mint a menzát. Lefoglaltam a jegyet hazafelé (Frankfurton keresztül, úgyhogy egész nap utazni fogok), arra a napra, amikor a többség tervezi távozását, immáron van fény az alagút végén, ahogy Viktória, és oly sokan mások is mondják. Délután körbekalauzoltam Petit a campuson, megmutattam a nevezetességeket, mint a közért, aztán beüzemeltük neki az Internetet, ne aggódjon a család. Ő ugyanazokkal a naiv ábrándokkal jött ide, mint én, ugyanúgy aggódott első nap a repülőn, aztán szembesítettem a szomorú tényekkel. Neki nincs gondja a menzával, értető, hát új, és az első hónapokban nekünk is ízlett, ó boldog idő.  Reggel beviszik taxival a Mubárak kórházba, ahol vizitelnek, és tanulnak, nem ő az egyetlen, érkezett egy Agnieszka nevű lengyel medika is, akiről az az egyöntetű vélemény, hogy rengeteget beszél. Amiért már előre hálás vagyok Petinek, hogy kölcsönadja azon könyveit, amit nem olvas. Én az egekig ugrálok örömöben, hogy végre valamit magyarul fogok olvasni, (van egy csomó elektronikus könyvem, de az monitor, nem könyv), még ha az EKG működéséről, meg a vesebetegségekről is fog szólni. Amúgy sem olvasnék máskor ilyeneket.