Július 3. Átadtam Yaqoobnak az ajándékot, Ibrahim megíratta a dolgozatot, amit nem szedett be, hanem helyben ki is javítottuk a sajátunkat. Arra azért kíváncsi lennék, a pedagógia célzat mellett mennyire játszott közre ebben az ő lustasága. Óra végén majdnem mindannyian szárnyra kaptunk, vissza a sakanba, hogy kikísérjük a kínaiakat a reptérre. Egyedül Haddzsi maradt Salah óráján, akihez csak egyetlen kuvaiti srác csatlakozott, leesett a népszerűség, mert utolsó nap a héten. Salah hazaküldte őket, és örült a hétvégének. A sakan busza vitt ki a reptérre (a kínaiak minden érzelem nélkül búcsúztak a helytől), illetve Takumi és Ksawery a bahreini Yusuf segítségével érkeztek, aki érdekes módon megint ott volt tűzközelben. Tanult a múltkori esetből, így nem hozott haza minket. Ettünk, megint volt egy rakás időnk, mert nagyon lassan haladt a bejelentkezés és az útlevélellenőrzés. A pakisztáni Karacsiban fognak átszállni, az út összesen tíz óra lesz, tehát kuvaiti hajnali kettőre otthon is lesznek. Imádom, amikor a táplálékos részlegnél leül egy ócska kendősribanc egy asztalhoz, miközben nem is fogyaszt, és mi meg csak nézhetjük a tálcákkal. Sebaj, fehér emberek vagyunk (Yoshi sárga, de az majdnem fehér), ahogy voltunk, leültünk a földre, és mint hajléktalanok, vagy a városban az indiaiak ettük az ebédet. Tettük ezt a Sheraton, és más ötcsillagos szállodák irodájának dőlve, a fazon vigyorogva kiszólt, hogy jó étvágyat. Yoshi azt a majonézes-ketchupos undormányt akakrta kikeverni, és kiváló kézügyességének hála, a majonéz elterült heverészni a nadrágomon. Találkoztunk észak-koreaiakkal (kis Kimes kitűzőjük is volt), de azt nem tudjuk, mit kerestek ott. Utána Ksawery talált valami új funkciót a fényképezőgépén, automatikusan felismeri, ha valaki vigyorog, és lefotózza. Egyetlen hátránya, hogy az összes fogunkat ki kell tenni, így a mosolygós képek a végén elég dobermannosak lesznek. A távol-keletiek poénkodtak, hogy majd elrabolják Yoshit, mert állítólag japánokat előszeretettel zsákmányolnak mindenféle célokra. A tajvani Ali szolidaritást vállalt Yoshival, és mondta, ő is megy, hogy legalább egy barátja legyen majd a munkatáborban. A kínaiak csak nem jöttek ki az múltkori ominózus üvegfal mögül, pedig negyven perc múlva indult a gépük. Gondoltuk, lekapcsolták őket tiltott nagymennyiségű arab férfiruha-csempészetért, de amikor kijöttek, megerősítették, hogy nem volt testüreg-motozás. Különben is, annál ők ügyesebben elrejtették. Sok-sok fotó, búcsú, Takumi csak annyit mondott: „Free!” (Tibetre célzott), és ismét megköszönte a pandát. Cserím azt mondta, hogy velem beszélt először, és én mindig nagyon rendes voltam velük, tőlem búcsúzik utoljára. Ha ezután nem zavarjuk fel őket a gépre, ittmaradtak volna, de épp elég, hogy nekünk van még egy hónapunk. Este fél tízkor Vencinek volt meglepetés-bulija, az arabok szervezték. Két-három emelet lakossága volt jelen, jobboldalt az ománi, balon a bahreini, középütt meg a bolgár zászló, alá két éjjeliszekrényből egy pulpitust emeltek, amit letakartak egy ágyneműhuzattal. Körbekínálták a datolyát, meg a teát, aztán a füstölőt, hogy mindenki inhaláljon egy kicsit. Nem egyszerű búcsúztató volt, hanem díjátadóval egybekötött, olyan komolyan vették magukat, mint a Gittegylet (istenem, de utálom A Pál utcai fiúkat, az az én kriptonitom). Egy Korán-énekkel indultunk, mi más a jó buli alapja (néhány bahreini nyíltan kiröhögte a felolvasást), majd jöttek a beszédek, illetve házi készítésű versek. Én, mint a gyertyaláng, csak pislogtam. Az egyik mushrif kapott egy üvegplakettet, vagy mit, nem tudom a nevét, lényeg, hogy nem két fillér, csak ha műanyagból van, imádják az ilyeneket, Ibrahimnak is van kettő, Badr irodájában legalább három. A társaságot amúgy sem lehet kordában tartani, és mindig vannak, jó esetben csak egy, aki teljesen felpörgette magát a közösség élményével, és ég tudja, hány liter Red Bullal, és ő akar a központ lenni. A beszédek, bár zömmel irodalmi nyelven mondták őket, teljesen laposak voltak, mégis hatalmas sikert arattak, egy-egy megemlített diák kapcsán hosszas taps, skandálás, majd mikor az előadó befejezte mondókáját, az ő nevét ordították, mint Rákosiét, Viktorét, vagy Evitáét. Minden beszélőre ráaggattak egy papi stólához hasonlatos sálszerűséget, ami bahreini színekben pompázott, „nálam van a kagyló, én beszélek”-jeligére. Természetesen Bábá sem bírta megállni, hogy beszédet mondjon alkalmi Martin Luther Kingként, amit egy ománi fordított mondatonként arabra. Teljesen feleslegesen, mert mindenki ért angolul, egész pontosan ennek megértésére még arra sem volt nagyon szükség („feketék, barnák, fehérek, sárgák, mi mind egyek vagyunk!”) Tapsvihar, skandálás. Elég soká tartott a dumálós rész, mert kétmondatonként hangzavar, vagy taps. Vencit is kicitálták („nemcsak barát, de testvér”), hogy mondjon valami szépet, megtette kötelességét („Még sosem mondtam beszédet ennyi ember előtt, különösen nem arabul” – és nem is mondott mást, mert jöttek fotózni, és el lett felejtve). Minden egyes mozzanatot fotóztak, pedig nem történt semmi, csak álltak, és beszéltek, a díjat adók csókokat váltottak a díjat kapóval, ha két közeli barát arab srácról volt szó, akkor háromszor összeérintették az orrukat is, valami hang kíséretében. Volt egy srác, aki mindannyiunkat ismert, de mi őt egyáltalán nem, jópárszor elmondtuk, hogy „hát én azt hittem, a te barátod…”, de nem tartozott senkihez. Amikor befejeződött a „hivatalos” rész, hozták a szemeteszsákokat, és ahogy szoktunk, leültünk a földre enni. Olyan kétszázvalahány szendvicset csináltak, amiben fogalmam sincs, hogy mi volt, élveztem a toast-kenyeret, amit lassan több, mint két hónapja nem ettem. Üdítőket is osztogattak, elvileg egy dínárral jövünk az egyik srácnak az egész hóbelevancért. A zabálás (mert az volt) után jött a mindenki-mindenkivel, a fotózás, fentrengve a földön. Lásd itt: