Június 25. Szerencsére senki nem kérdezte meg ma, miért öltöztem rendesen, nyilvánvaló az egyalkalmas exhibicionizmus. Paulina érdeklődött lecsórecept iránt, mert az van náluk is, de ők nem tojással, és nem édesen eszik, ahogy én. Valami lengyel konzervet lehet kapni a City Centre-ben, hát, majd meglátjuk. Yaqoobbal befejeztük a pogánykori költészetet, most Korán szemelvényeket elemzünk irodalmi szempontból, nem sok sikerrel. Ibrahim sajnos még nem fogy ki a lendületből, ha a névszói mondatról magyaráz. Salahnál rémálom lesz a számonkérés, egyszerű feladatok lesznek, amolyan igaz-hamis kérdések, de megtanulni ezt a sok vallásos maszlagot el fog tartani egy ideig. Kiadta az egyik kuvaitinak a szöveget, hogy olvassa, bekezdésenként megállt, hogy megkérdezze a rendezői jobbon ülőket, a mi nyelvtanuló brancsunkat, van-e kérdésünk. A felolvasás közepén egyszer csak felállt, és se szó, se beszéd távozott, bármi indok nélkül. A kuvaiti felolvasó még befejezte a mondatot, aztán nem értette, mi van, így vártunk tíz percet, jó , akkor most „áll a színpad”. Akkor visszajött, megkérdezte, felolvasta, illetve meghallgattuk-e a szöveget, mire a kuvaitiak azonnal hevesen bólogatni kezdtek, hogy igen, és vége lett az órának. Ez utóbbi csak azért volt furcsa, mert természetes dolog, ha ilyen helyzetben mi bólogatunk, de ezek szerint a kuvaiti srácok is unják a banánt. Délután vettem két lengyel nyelvórát, már a hatodik leckénél tartok a hatvanból, és meg lettem dícsérve, mert kiválóan elvitatkoztunk azon, hogy az apa most újságot olvas, és az anyának van egy szép, új heverője, de az nem is az, hanem valójában régi, és retkes, illetve Janeknek sok házifeladata van-e, és Krysia, habár szépen énekel, valójában egy lusta disznó. Felkeresett a tegnapi hittérítő, Yusuf, hogy vár minket a szobájában egy kis eszmefuttatásra, Ksawery ment, én ellógtam, mert éhesen nem tudnék olyan hatásosan hazudni, illetve a tömény pumpolást tolerálni. Beleolvasgattam a tegnap kapott térítő kiadványokba. Az egyik a Korán tudományos csodáit ecseteli, az egyiknek az emberi embrió, a másiknak lemeztektonika, a harmadiknak neurológia a témaköre. Van ózonréteges is, színes ábrákkal, terminus technicusokkal, és „professzor” néven jegyzett angolszász tudósokkal, akik ennek a kapcsolatnak bizonyítékait lelték. Külsőre nagyon igényesen tervezett kiadványok, esztétikus, szép ábrákkal, de ez csak a máz. Más példa, egy Dr. Naji Ibrahim Arfaj nevű fazon könyvecskéje, melynek címe: „Felismerted már a valódi szépségét?”, és a címoldalon egy vízesést láthatunk, de aki azt csinálta, egyszeren nem értett a Photoshophoz. Műanyag, mint a helyi szénsavas üdítőitalok. Eszerint az iszlám megválaszolja az emberiséget leginkább foglalkoztató örök kérdéseket, csak egy ilyet emelek ki a felemlegetettek sorából, „ki előtt kell hódoljunk?”. Ez nem az én örök kérdéseim egyike. Mondvacsinált érvek, mint „nem látod a levegőt, de szívod”. Fárasztó, és tömény. A japán srácok jöttek este, hogy ki akarnak menni a reptérre Zekinek integetni, gondoltam, miért ne mennék én is? Sokan voltunk (Ali, Adnán, Cserím, én, a két Yoshi, Ksawery), és busszal tervezték az utat, de Yusuf felajánlotta nekünk, hogy elvisz. Ettől csak azért tartottam egy kicsit, mert az utat kihasználhatja egy csapatos térítési akcióra, de balsejtelmem alaptalan volt. Olsen bandájához illő pontossággal kalkuláltak ki mindent, csak épp arra nem gondoltak, hogy a busszal egy órás út kocsival tizenöt perc, így egy órával Zeki érkezése előtt értünk ki a reptérre. (Yusuf ettől nem jött zavarba, kivárta, és hazafelé még azt sem engedte, hogy az egydínáros parkolódíjat kifizessük.) Leültünk enni-inni, én enni, mert a vacsora szörnyű volt, aztán telefonálgattunk Zekiért, hogy hová fog jönni, ha jön, és hol találkozunk. Ez sem ment simán természetesen, de végül megláttuk a bejelentkezésnél sorbanállni, egy -a mi számunkra börtönbüntetés nélkül áthatolhatatlan- üvegfal mögött. Odacsődültünk, és az üvegre tapadva integettünk, és kiabáltunk, hogy forduljon meg, és vegyen végre észre. Ez így nem ment, akkor azt találtuk ki, hogy nézzük erősen, és szuggeráljuk, hátha. Ez sem ment, megint csápoltunk, mire egyvalaki végre odafigyelt ránk a fal másik oldalán (senki nem vett rólunk tudomást, egyedül a biztonsági őr, aki kétszer ránkparancsolt, hogy fejezzük be azonnal, de amikor elment, újrakezdtük). Mondtuk, inkább mutattuk a fickónak, hogy bökje már meg a vállát, Zeki gyanútlanul megfordult, szembesült a hét üvegre nyomott arccal, és röhögni kezdett. Az egész jelenet –jegyezte meg Yoshi később- komédiába illő volt. Ökörködve kivártuk (vonatoztunk…), hogy kijöjjön a fal mögül, közben szóvá tettem Yoshihikonak, hogy kezdjen valamit magával, mert már másodszor érintette meg a tomporomat a mai nap; először véletlenül, másodszor meg elfelejtette közölni, hogy seggrepacsit játszik, és én is a csapatban vagyok. Mindig utáltam azt a játékot, kilencedikben a testnevelő tanár játszatta egyszer, többször aztán nem került rá sor az ellenállás miatt. Ebből aztán rengeteg humor született. Zeki kijött, vele voltak a bátyjai is, nagy ölelkezések, majd átadtuk neki a „jó utat!” kártyát, amit nagyjából mindenki aláírt, és csatolt egy kis üzenetet. Yoshihiro megragadta az alkalmat, hogy aláírassa vele Takumi kártyáját, akinek közeledik a szülinapja. (Ő is épp ekkor jött vissza, valahol a városban dolgozott valami japánnal, tolmácsként.) Fotók, mindenki elköszönt még kétszer Zekitől, én is bedobtam minden búcsúzásos poénomat, Adnán jegyezte meg, hogy most szívesen lenne Zeki helyében. Elköszöntünk tőlük, és visszaindultunk. Ahogy kitettük a lábunkat a reptér épületéből, egyszerre sóhajtott fel mindenki csalódottságában: még mindig Kuvaitban vagyunk. Az úton hazafelé Zeki telefonált, körbeadatta a kagylót, és mindenkinek megköszönt mindent. Zekiről mást nem kell tudni, minthogy egy csodálatos ember, és közülünk messze ő volt mindig a legderűsebb, bármi volt is, és még mindig dolgozik azon, hogy jövőre az itteni egyetemen tanulhasson. Ez volt az első ilyen búcsúzásos akciónk (először a török Ali ment el, a lehető legkevesebb hírveréssel, de ő nem örvedett osztatlan népszerűségnek; Myrna Puerto Ricoról egyszerűen kámforrá vált, senki nem tud róla semmit hónapok óta, Ayumi sem volt közkedvelt, még Yoshiéknak is rossz volt róla véleménye), sajnos egyre gyakrabban lesznek ilyenek. A következő jövő hét csütörtökön várható, amikor a három kínai srác szabadul.