Június 15. Jó tanuló voltam, és bementem kilencre a suliba (nem úgy, mint előző félévben), a távol-keletieken kívül más nem volt ott. Viszontláttam a koreai csajokat, az indonézeket, a tajvaniakat, japánokat, és rögtönzött élménybeszámolót is tartottunk egymásnak párhuzamos szír kirándulásainkról, aminek közös jellemzője, hogy mindenkinek hatalmas élmény volt, és mindenki megjegyezte, hogy Szíriában valós emberek, valós problémákkal, valós nyelven beszélnek. A többiek azonban csak a felét látták annak, amit én, változó, melyik felét, ők bizonyára nem diktáltak ilyen ütemes tempót maguknak, de én ki voltam éhezve a kultúrára, és mondhatom, behabzsoltam belőle. Felbukkant Yoshihiro, már kicsomagolták a lábujját, de még fájlalja, örült a Crac des Chevaliers-s pólónak. Ibrahim kibújt a barlangjából, és általános eligazítást tartott, azaz álljon itt a feketeleves. A lányosztály (akik kb. 50-en lesznek a kuvaitiakkal együtt) kilenc körül kezd minden nap, és olyan egy óra felé végeznek, a tudásszintet kevésbé tartották fontosnak a nemi jellegekhez képest, így összerakják a kezdőt a haladóval és az anyanyelvivel. Három tanáruk van, Ibrahim, Badr, és Khálid, ez utóbbiak tapasztalat szerint be sem járnak, vagy Badr ha bent van, húsz perces órát tart, tehát tanulni a nyáron nem fognak sokat. Ibrahim hozzáfűzött egy fél mondatot, hogy lehet, hogy lesz egy óránk, ami közös lesz a lányokkal, de ha lesz is, azt 100%, ő fogja tartani, de jó eséllyel nem lesz, annyira szerintem nem szeret tanítani, és nem lehet beilleszteni az órarendünkbe sem.  A leválasztott, és hasonlóan elegyített fiúosztály tíz óra negyvenkor kezd, és kettő óra húszkor végez. Ez azért borít ki, mert nem vehetek részt Lameed drámaóráján, mert pont üti, az egy óra után lenne. Tanárnak megkaptuk Ibrahimot (brrr…) Yaqoobot, és Salahot, tehát lógás nincs. A lányoknak már kezdődött is az óra, noha csak az említett nációk gyermekei voltak jelen, nekünk meg még volt időnk, így elszaladtam Khalidiyába, hátha van már ösztöndíj, mert nem sok pénzem maradt a kis kirándulásom után (kb. 100 KD-t költöttem). Nem volt, dolgavégezetlenül szaladtam Yaqoob órájára. Ő fogja az irodalomtörténetet tanítani, jelen volt néhány a kuvaitiak közül is (mi elvileg összesen 25-en vagyunk). Felesleges volt az aggodalmam, mert értek mindent, elég egyszerűsítve folyik a dolog, kb. ötödik osztályos színvonalon, ráadásul ezt már tanultam. Igaz, nem arabul, és a félsz még megvan, hogy versekkel fognak engem mérgezni, de látva Bábá, vagy Yoshi arcát egy-egy mondat után, amit nem értettek, azt hiszem, nem fenyeget nagy veszély. Annál idegesítőbb lesz ez azoknak, akik sokkal jobbak, vagy már tudnak arabul. Óra után találkoztam az időközben beért európai csajokkal, Paulniával, és Viktóriával, utóbbi a helyi „erkölcs”-nek gúnyolt viselkedéskultúrába rúgott egy hatalmasat azzal, hogy a nyakamba ugrott örömében. A pénztárcáknak is nagyon örült, amit Szíriából hozatott, de nekem jobban. Ekkor lépett közbe Ibrahim, hogy most ő tart nekünk órát, menjünk. Ő grammatikával fog mindennap zaklatni bennünket, még egy könyvet is vennünk kell, aminek örülök, legalább nem a saláta fénymásolatokat esszük. Elmondta, mi utálhatjuk őt (ez kimondatlan tény), de ő sosem fog minket. Na persze. Ecsetelte, milyen jó a tárgyeset, majd elköszönt, de volt még 10 perc az órából. Nem akart otthagyni, de kifogyott ötletekből, mint az vele gyakran megesik, és az utolsó oldalt, mintha megakadt volna a lemezjátszó, újraolvastatta. Salah nem is tartott órát szerencsére, csak vázolta, mire számíthatunk, oda is vennünk kell egy könyvet, de olyat, ami nem kapható ám a jegyzetboltban, be kell menni érte a városba, valami muszlim könyvesboltba. Ez azért gyanús, mert ő arab-iszlám történelmet fog tanítani, és kérdés, mennyi lesz belőle az ideológia. Az utolsó tanítási nap július 30. elvileg, a záróvizsga meg ötödikére lett betáblázva. Ez megint röhej, nonszensz, hogy egy napnál többet kelljen tanulni ezekre a vizsgákra, amiket már mind tanultam korábban, és most felsős színvonalon átismételjük, úgyhogy mindenképp megpróbálom előbbre hozatni, hogy mielőbb hazakerüljek. Az indonéz Zeki nem marad a nyárra, tíz nap múlva hazautazik. Este írt a lengyel, hogy éjjel érkezik, és tegyek meg neki egy szívességet, vegyek neki egy doboz piros Marlborot. „Meg vagy hibbanva”-gondoltam, miért kér, hogy én vegyek neki mérget, mikor az érdeke azt diktálná, hogy ne vegyek. Mégis, a campus kisboltja bezárt, így este nyolckor kiügettem a kórházakhoz, és ott vettem neki cigit. Kettő körül toppant be végül, és természetesen azt hitte, szándékosan nem vettem meg neki a halálrudakat, de jólesett neki, amikor hallotta lassú halálának elérésére tett erőfeszítéseimet. Elvileg a kettes sakanban hagyott motyója hiánytalanul megvan, majd holnap fog költözni, bizonyára a négyesbe, mint a kínaiak.