Június 9. A buszpályaudvaron kötekedtek a pénztárnál, pedig nem szoktak, valami olyasmit értettem, nem bizonyosak benne, hogy politikailag megfelelő az útlevelem (ha nem lenne, hogyan jutottam az országba, de mindegy), ezért elirányítottak a rendőrörs politikai tisztjéhez, ahol természetesen nem történt semmi, és megvettem a jegyet. Mondjuk az úton egy rendőregyenruhás pofa utazott mellettem, de csak nincs összefüggés. Nem beszélgettünk, hagytam aludni. Tartus-ba érve becéloztam az útikönyv javasolta szállodát. A Hotel Danielt egy kedves család vezeti, jó hely, az asszonyka nagyon aranyos. Jó, a szoba fala mállik, és itt is van papucs, amit már pozitívumként könyvelek el, ha nevetek is rajta, illetve a ventillátornak van egy érdekes tulajdonsága, hogy nem működik. Vagyis működik, de csak akkor, ha az alatta lévő aljzatba be van dugva valami, ekkor megállíthatatlanul beindul, kapcsoló ide-oda, de úgy, hogy majd’ kiszakad a plafonból. Inkább nem firtattam az áramköröket. Körülnéztem a városban, vagyis először a tengerparton, ami alig ötven méter, és nem ám, mint Lattakiában, hogy kikötő a város közepén, kavicsos part, van ugyan kikötő, de kishajóknak, nem a Maersk Sealand pakolja le a ládáit. Ami legjobban érdekelt, az a Tortosai Miasszonyunk templom, katedrális, amit még a keresztesek emeltek. Fotózni odabent nem engedtek, pedig lett volna érdekesség. Ebben rendezték be a Tartus Városi Múzeumot. A katedrálisban állnak a háromlábú vitrinek, bennük a szokásos neolitikus-görög-római saláta. Az összhatás szánalomra nem méltó, a sarokban láttam néhány szarkofágot félig bedobozolva, valóban csak azok hiányoznak innen. A szószék lépcsőjének maradványaira görög torzókat állítottak ki szép sorban fokonként, mert azok ott milyen jól mutatnak. Leszámítva az ezekhez hasonló érthetetlen, és sajnálatos dolgokat (ki tette a ki a templomkapura a Kisaszad képét? Ja, hogy muszáj… jó…), a hely bámulatos. Nem messze feljebb folytatódik a dolog, az óvárosban, ami az igazi élményt nyújtja. Képzeljük el, hogy a keresztesek által emelt épületekbe beköltöztek, így most a hajdani kápolna, aminek ott a bejárata, meg félig-meddig a tetőszerkezete, most egy lépcsőház, de az egyik szárnya csak a szemétnek, és a pöcének van fenntartva. Gyönyörűen kivehetők a hajdani épületek falai, ablakai, ajtajai, csak épp az lakott terület, át van alakítva, be van falazva, új ajtó van vágva, stb.

Az egyik középkori kapualjban használt hűtőket lehet kapni. Máskor elkapott volna a hév, szűzanyám, ezek nem normálisak, hát műemlék, de a helynek olyan egyedi, és megfoghatatlan hangulata van, ami sokkal többet ér, mintha csak a falakat mutogatnák üresen. Sajnáltam otthagyni azt az izgalmat, hogy vajon mit fogok látni a következő sarkon túl. A délutánom szabad volt, így behajóztam, és átutaztam a 3km-re lévő Arwad szigetére. Csöpp kis sziget, de stratégiailag fontos, ha a kereszteseknek rosszul állt a szénája, ide menekültek. Ross Burns-nél olvastam (Monuments of Syria, An Historical Guide. Rev. Ed. 1999 IB Tauris, a másik könyvem pedig a Lonely Planet sorozat Syria & Lebanon 2004-es kiadása), hogy a szigetet a Biblia is említi; és tényleg, Genezis, 10, 18, pedig milyen egy csöppnyi kis valami. A kikötőben halászcsárdák szép számmal, a helyiek is mind ide járnak kikapcsolódni, élvezni a tengert. Amúgy is nagy itt a zsúfoltság, mi lehet itt a hétvégén. Két kisebb vár van a szigeten, az egyik az arab vár, ami nem látogatható, a másik egy XIII. sz.-i keresztes váracska, ami ma múzeum. A tetejéről pompás a kilátás, de sajnos erényeinek bányái ezzel ki is merülnek. A négy-öt terem különösebb látnivalót nem tartogat, az amúgy is híg kínálatot tovább higították nagyobb darab csillogó kagylókkal, amikből egyébként a piacon minden vackot lehet kapni.

A kedvenceim mégis a feliratok voltak, melyek a látottak jobb megértését segítették elő, a vitrinben egy ibrik, alatta annyi a felirat arabul, és angolul: „ibrik”. Hogy melyik időszakra datálható, mikor, hol találták, vagy csak Fátima dobta Ahmed fejéhez, amikor az nem hozott neki paradicsomot hazafelé a piacról, nem tudjuk meg.