Május 29. Elmentem a Nemzeti Múzeumba. Vagyis előbb mondtam a portásnak, maradok a szobában, ha egész nap járkálok, és csak hálni járok haza, akkor ezért a pénzért megteszi. Az úton meg kellett álljak a Hidzsáz Pályaudvarnál, innen vitték volna a zarándokokat (meg a katonánat) Mekkába, ha elkészült volna, vonatközlekedés elvileg van, de csak Jordánia, és Istanbul felé. Azok sem innen indulnak, mert a nagy fejlesztési terveknek köszönhetően jelenleg egy hatalmas kráter van a vágányok helyén. Jelenleg könyvesbolt.

Az úton kifelé is könyvárusok végig, mindenféle nyelven, egy csomó szovjet ponyvairodalmat lehet kapni, öröm rájuk nézni. Sok a zöld. Jó, ez messze nem a hazai zöld, de hogy fasor van az út mentén, és néhol még fű is akad, ez egy csoda öt hónap Kuvait után. A Nemzeti Múzeum az igazi. Tudni kell, hogy a rendes belépő az 300 líra, kb. másfél KD, ezres körül. Nemzetközi diákigazolvánnyal viszont csak 15 (!) líra, csakúgy, mint minden más látnivaló az országban. Nekem ilyenem nincs. Van viszont egy nagyon csocsi kuvaiti sakan-kártyám, fotóval, kitöltve, arabul, laminálva. Volt kötekedés, hogy hát ez mi, nem fog menni, de erősködtem, hát olvasni tudnak, az útlevelemen is rajta van az egyetem matricája, mi kell még? Beengedtek, és nem is tudják, miféle lavinát indítottak ezzel útjára, mert az előző jegyeket mindehová magammal viszem, hogy látod csillagom, az a másik nem kötekedett, és beengedett, akkor te miért nem teszed? Igyekszem kerülni a felesleges összehasonlítgatásokat Kuvaittal, de itt mindent rózsaszínben látok, mert az a viszonyítási alap. A kert, a szoborpark inkább hasonlít egy temetőhöz, ami az elrendezést illeti, de igazi szépségek a görög-római szobortöredékek. Odabent aztán kapásból ókori civilizációk terme, ebből buktam szigorlaton, látni akarom. Épp akkor helyeztek vissza restaurálás után a francia régész-muzeológusnők egy ülő alakot Ugaritból, azt tették nagy ceremóniával a helyére, aztán a kijárat előtt összerittyentettek egy kis stúdiót, és ott beszélgettek róla kamerák előtt. A második nyelv itt a francia, a nagyobb feliratok először arabul, aztán franciául vannak, a közúti feliratok zöme meg arabul, a főbb dolgok esetében van csak latin átírás, kifizetődő itt arabul tudni, legalább olvasni. Annál is inkább, mert a bizánci teremben az egyik kakast ábrázoló mozaikon a francia fölirat annyi volt: „Bizánci mozaik, mely kakast ábrázol.” Abszurdum, de az arab feliratból világosan kiderül, hol, és mikor találták. Fotózni tilos, de teremőrre nem telik, kamerára pláne. A humoruknál lévő angol turisták a „Please no photo” feliratot kijavították golyóstollal, hogy „Please, don’t take pictures”. Ez azonban nem akadály, ha ügyesen csinálja az ember. Az első bizánci teremben leszólított a nagy kövér jegykezelő, hogy menjek vele. Fogta, eltakarította az egyik bezárt ajtó elől a lomokat, és bevitt egy ősöreg második századi, de páratlan szépségében megmaradt zsinagógába, majd egy másik bezárt ajtót is kinyitott, hogy menjek, mert az meg az alagsorban lévő sírok Palmyrából. Bámulatos. Már készítettem is ki neki a pénzt, mondván biztos baksisra játszik, de tudod, mit, meg is érdemli, aztán végül nem is kérte, hanem amikor visszamentünk, elcsípett másvalakit, és annak is ugyanúgy megmutogatta. Kezébe kellett volna nyomnom. Egyiptomban tíz percig szaladt volna utánam, hogy lóvé, lóvé. (Igaz, ma reggel a takarítónő, vagy legalábbis egy öregasszony a hotelben csak úgy bekopogott kamraszobám ajtaján, hogy szegény, és koldul) Volt egy extra terem, nemzetközi ajándékokkal teli, érdekes, rögtön a nyolcvanas moszkvai Olimpiai Játékok logomacija mellett áll egy kis hamutartó, Horváth István, a Magyar Néphadsereg politikai nemtommijének ajándéka.

Körülnéztem a város középső részében, sétálgattam, kár, hogy a lúdtalpam nem nagyon bírja sokáig. Elmentem a Qabbáni színházhoz (van színház!), sajnos be volt zárva, és ha nincs a kiírás, nem mondom meg, hogy az egy színház, bementem a turistainformációra, hála Istennek meg sem próbáltak angolul beszélni hozzám, én ezért imádom őket, más épp ezért lehet, hogy nem, kérdezem, adnak-e valamit a napokban, de semmit nem tudnak erről. Majd elmegyek a Nemzeti Színház felé is. Ahogy hallottam, főleg külföldi, német, és francia csoportok hakniznak itt, az egyik óriásplakáton láttam valami franciák csinálnak itt egy Andromakhét, jó lenne látni. Kóricáltam tovább, el egész a Souk Saroujahig, és megtaláltam a Hotel Gazalt. Csak háromszor mehettem el mellette tegnap a sötétben, de az igaz, hogy ha el kéne magyarázni a címét, hát én sem tudnám. Visszasétáltam az óvárosba, taxira költeni nem fogok, bár olcsó, öreganyám mondja mindig, amíg jók a lábaim, hát használom őket. (Nem úgy, mint egy igazi kuvaiti, aki a bevásárlóközpont ajtajában vár három percet egy indiai rabszolga által vezetett golfautóra, ami elviszi őt a 200m-re leparkolt Mercedes-éig) Piac, és a keresztény negyed, nyüzsgés. Emberek. Nem állok meg többször emiatt, de olyan jó embereket látni! Vettem egy üdítőt, szép, sárga rikító dobozban, rajta nagy betűkkel, „Mandarin”. Még angolul is. Rózsaszín, és rágógumiíze volt. Bementem az Omajjád-mecsetbe, most hátulról. Tegnap, mint ma kiderült számomra, a hívőknek fenntartott kapun mentem be, és csak azért nem fizettem, mert nem szúrtak ki. Ma viszont másik kapun mentem, és rögtön leszólítottak, monsieur, ticket. Láttam és tapogattam Szaladin mauzóleumában a sírját, ahol folytonos az ima, és a csókáradat, körben a gyerekek fogócskáznak. A mecset egyszerűen tökéletes. Nemcsak építészetileg, hanem hangulatilag. Emberek, megintcsak, gyerekek, játszanak, beszélgetnek, élnek. A legjobb találkozóhely. Megvan az a minimális elszakadás a külvilágtól, hogy le kell venni a cipőt belépéskor, és mezítláb kell lenni. Az egyik ott alszik az oszlop tövében, a másik fotózza a gyerekeit, ahogy felmásznak a másik oszlopra, a harmadik csak ott van. Mekka és Medina mecsetjei után „szentségben” ez következik rangsorban.

 Arra is tökéletes hely, hogy fiatalok egy csoportja mobilra letöltött pornóképeket nézegessen. Odabent vannak az igazi érdekességek, mint Keresztelő Szent János szentélye, akit a muszlimok is prófétájukként tisztelnek. Ez a szentély őrzi maradványait, a fejét, amit levágtak Salome kérésére. Eredetiségéhez természetesen nem fér kétség, ha nem akarjuk meghallani, hogy már a középkorban is több helyütt mutogattak neki tulajdonított fejeket.

A szentek maradványai már csak ilyenek, felbukkannak itt-ott. A női szakasz el van lánccal kerítve, de a gyerekek átmászhatnak rajta. Ahogy ott ültem egy sarokban, és nézelődtem, kiszúrtam egy apukát a tíz év körüli fiával, mint más normális emberek, imádkoztak. Én próbáltam őket nem nézni, de a srác aztán nem volt ott lélekben, mert ő meg próbált nem engem bámulni. Zárás előtt becsusszantam még Husszein szentélyébe, ez nagy síita favorit, Ali fia, és Mohamed unokája, szegénykét lemészárolták, egyike a síizmus nagy mártírjainak. Ahogy a kartárs tuszkolta ki a hívőket, (gyerekek szaladgálnak itt is falkástul), mellettem az egyik asszonynak nagyon nehezen sikerült elszakadni, belecsimpaszkodott az ajtóba, de hiába csókolgatta a feliratokat, csak kitették. Végigmentem a déli bazársoron, az Egyenes utcán; már a rómaiak is Via Rectának hívták, de csak relatíve egyenes, valójában ahogy az ökör halad, de csak korunk turistája akad fenn ezen a semmiségen. Még nem vásárolok semmit, egyrészt, nehogy kifogyjak a pénzemből, másrészt meg nem fogom a vásárolt cuccaimat keresztül az országon cipelni.