Április 9. Yaqoob órájára tegnap Klára hozott egy szöveget, amitől ma mindenki hasgörcsöt kapott, mert egy szót nem értett belőle senki. Még Ksawery is nyögdécselt, és lamentált, pedig ő mindig erőt vesz magán, és küzd. Yaqoobbal végigvettük a felét, mert vagy négy-öt oldal, majd feltette a kérdést, hogy biztos szeretnénk ezt folytatni? A „nem” szavazat nyert, mégis holnap még ezt fogjuk olvasni, mert Klára felhúzta az orrát, és azt mondta, hogy ezt a professzora adta neki, és ők ilyet olvasnak Prágában az egyetemen. Mögöttem ült, és olyan jólesett volna beverni a képét, de Haddzsi ott van mellette, aki aztán ez én képemet veri be, milyen jogon verem meg a barátnőjét. Még gondolkodok egy erősebb jogalapon, de ennyi erővel én is hozhattam volna az én egyetememről modern költészetet, amiből egy szót sem értett otthon sem senki a diákok közül, de miért lenne az jó? A következő két órában Badrrel az öngyilkosos témát vesézgettük még mindig, sőt, egy szöveget is adott, és meg kellett találnunk a muszlim szempontból helyes választ a témával kapcsolatban. Irgalom. Új pletyka száll, hogy Ksawery, Salome, és Krisztina az egyik hétvégén kiruccannak három napra Iránba. Hogy repülnek-e, vagy úszva teszik meg az utat, arról nem szól a fáma. Egészségükre. A kínai Kerím ma súgott nekem! Igaz, rosszat súgott, de a súgás ténye nagyon jólesett. Az evezésen úgy éreztük, kicsit csüggednek a többiek, mert minden alkalommal ugyanazok az emberek járnak le edzeni, noha a jelentkezési íven háromszor ennyi név szerepel. Gábor (általában ő hoz-visz engem) mesélt egy kis szösszenetet, a barátja úszóedző Kuvaitban, és egyszer hallja, hogy az öltözőben az egyik srácot azzal heccelik, hogy meleg. Bemegy, hogy szétcsapjon köztük, hogy ez azért szemétség, mire a többiek mondják, hogy dehogynem meleg, hát már mind megerőszakoltuk. Amikor az edző újra szóhoz jutott, akkor mondta, de hát akkor ti is azok vagytok, mire az volt a válasz, nem, mi nem, mert csak az homokos, aki állja.

                Vacsoránál Kerím mondta, hogy bevált három ebédjegyet egy egész csirkéért, és levest főz belőle. Könnyű szárnyon tovaszállt sertéshúsom híre, így megkért-felajánlotta, elhozhatom a kis szalonnámat, és megsüthetem velük, ami azt jelenti, süssem meg velük. Oké. Igyekeztem  a magam módján csinálni, de csak nemzetközi étel lett, mert a kínaiak konyháján sütöttem, Yoshi serpenyőjében a jó kis füstölt szalonnát.

Yoshi is csinált valami fokhagymás csirkét, én nagyon szeretem a fokhagymát, de annyit tesz bele, hogy minden más ízt elvesz. A csirkeleves egész kis normális volt, rettentő zsíros ugyan, de még mindig nem merő fenséges koleszterin, mint a szalonna. Mindenki mind a tíz ujját megnyalta utána, az utolsó darabbal Yoshi meg akarta szentségteleníteni az imaszőnyeget (a sertéshús és származékai itt tiltott, utálatos dolgok) azzal, hogy ráteszi, és otthagyja, de mondtuk, csúnya véget ér fog érni, ha így tesz. Harminc „ugye érted?” jobbszemes kacsintással megköszönték jó hangosan a „speciális marhahúst”, amit hoztam nekik, de hiába a légelszívó, az egész emeletet belengte az illata. Nem lennék meglepve, ha ezután csak a kínaiak használnák azt a konyhát.