Március 30. Yaqoob megint megnézetett egy részt a japán rajzfilmsorozatból, micsoda zöldség, az Aladdin-históriát két emberre átírni, ráadásul a két karakter tökugyanolyan. Legalább érthető volt, amit mondtak, jött elég érthetetlenség a következő órai szövegértés dolgozatnál, amin az én súlycsoportom reménytelenül gyengén szerepelt. Egy óra szünet következett Badr órájáig, mindenki szétszéledt, sokan már megszokott lépteikkel haladnak a kávéházba élénkítő italokért. Láttam, hogy Haddzsi, aki talán hetek óta ma először volt órán, és a cseh Klára beszélgetnek a padon. Puszta jófejségből mentem oda, megkérdeztem, hogy vannak, hozzátéve, hogy a kérdésnek most értelme is van, mert elég ritkán beszélünk. Jól. Klára ekkor szerét ejtette, és megkérdezte, hogy én most tulajdonképpen vele járok egy csoportba, vagy mi van, mert állandóan cserélgetem. Bizonyára nem fejeztem ki érzelmet, mert tovább beszélgettünk. Megjegyzem, elég nehéz engem nem észrevenni (ma is egy rémséges póló volt rajtam, tiszta kilencvenes évek eleje, és normális emberek közt, normális országban fel nem venném, ma is csokorba szedtem a rá kapott megvető pillantásokat), ez tehát célzás volt arra, hogy olyan magasról szarik arra, élek-e, halok-e, hogy a világra vigyorog a bugyija. Ezért sem értettem a következőket, mert elindultak kávéért Haddzsival, és Klára maga invitált, hogy jöjjek, ha van kedvem. Helyzetemben bűn a társaság (bármilyen is) elutasítása, csatlakoztam. Beszéltünk közös ismerősünkről, Elenáról, akit habókosnak tart. Valami filozófikus hablaty volt a téma, teljesen céltalan, és értelmetlen, csak az idő múlására szolgált. Egy fényképet mutatott egy, a sivatagban talált oszladozó lótetemről, majd mindenkit felüdítendő „ki ölt már állatot?” kérdést tette fel, meg is válaszolván, hogy a családjával Magyarországon elütöttek egy őzet az autópályán. Amikor a következő benzinkútnál megálltak, néhányan a helyiek közül jelezték, hogy elfogyasztanák, ha nekik nem kell. Azt mondja, azóta is kísérti néha a szeme. Mesélt legnagyobb színházi élményéről, hogy a suliban a Gilgames-eposz valamiféle feldolgozását adták elő, és ő játszotta benne a kígyó szerepét, aki mindenkitől elszívja az életenergiát. Ilyen, és ehhez hasonló magas labdákat dobált fel nekem, és szívem szerint le is ütöttem volna mind. Visszafelé odafordult Haddzsihoz, hogy „…és milyen filmet akarsz megnézni?”, mire elkezdték sorolni a mozifilmeket, én csendben kimaradtam ebből. Eléggé úgy tűnt, hogy randira hívta, és ha igen, akkor Haddzsi jobb szeretett volna a társaságom nélkül beszélgetni vele. Ez nagyon vacak dolog, velem is előfordult, és rosszul is éreztem most magam, hogy én voltam az extra, de nem tudhattam, ha jelét látom, oda se megyek hozzájuk. Kezdődött volna Badr órája, de utolsó pillanatban a lógás mellett döntöttem. Szép lassan leépülök a semmittevésben, lenne dolgom, de semmi kedvem hozzá, és az idő mindig eltelik valahogy a semmivel. A Badr-órákkal kapcsolatban is ígérgetem magamnak, hogy leszokok a lógásról, de a „majd holnap” erősebb. Tunyulok, és nincs, ami kirántson ebből. Nem jövök rá, mi szüli azt az érzést, ami még azoktól a dolgoktól is elveszi a kedvem, amiket korábban annyira szerettem csinálni. A kínaiak közt viszont egyre népszerűbb leszek, ma ebédnél Kerím kérdezte, érdekel-e a kínai opera. Hát kék az ég, és barna a homokviharban? Még énekelt is nekem belőle, majd letölt párat, és odaadja.

                Lameed órája sem vonzott ma nagyon, de csak elmentem, és legalább ezt nem bántam meg. Igaz, végig kellett néznem a lányokat, amint sivalkodva veszekedtek valami szappanoperasztáron, és még órára menet megbotránkoztam olyanon, amin máskor nem. Egy fiú és egy lány ült egy ötszemélyes padon, az illemnek megfelelően a két végén, és úgy beszélgettek, vagy nevezhetjük kiabálásnak is. A mai órán végre belementünk abba, amit a tanév elején ígért Lameed, azaz kivetítjük az olvasott problémákat a mai világra. Nem vagyok egyik vallásnak sem tudósa, és lehet, becsúszik néhány butaság, de ilyeneket hallottam az órán, amit mindenki nagyon élvezett: Az első kérdés a szabad akarat, és a végzet volt, az egyik következtetés az volt, hogy Isten unfair, de a végére kiegyeztek abban, hogy Isten tudja, mit csinálsz, de szabad akaratot ad, hogy te dönts. Abban is mindenki egyetértett természetesen, hogy a Korán Isten szava, és létezik abszolút igazság, az Isten, a Menny, és a Pokol. És kezdődtek az értelmezés körüli viták, amiket a vallási iskolák művelnek; Khálid feldobta, hogy egy családban a lehetetlenel határos egy másik iskola véleménye szerint viselkedni, mire Lameed mondta, az ő családja erre az ellenpélda, mert két vallási iskola közt oszlanak meg, és állandóan megy a cirkusz, mert adott esetben az egyik szerint még böjtölni kell, a másik szerint meg már nem. Ezzel kapcsolatban említette meg az egyik lány, hogy az egyik iskola szerint nem lehet imádkozni, ha lakkozva van a körme, de akihez ő tartozik, aszerint lehet. A Koránhoz tartozik még, hogy Istent nem oldalszámra fizette a kiadója, tehát ami abban benne van, mindnek van értelme, és jó oka is, pl. ne egyenek sertéshúst, Lameed szerint azóta ki is mutatták, hogy a sertéshús káros az egészségre. És azt mondják a többiek, ez az óra unalmas. Számomra egyáltalán nem. Mondjuk a szemszög is más.