Március 26. Visszavonhatatlan ébredésem után elindultam a nyelvi központba, pontosan tíz perccel órakezdés előtt, mint olyan napokon, amikor nem alszok el. A pusztában előttem láttam Venci alakját, majd pár másik figura tűnt fel vele szemben, egy mamlasz, egy magas, meg egy fekete. A mamlaszról pár lépés után kiderült, hogy a lengyel, a feketéről, hogy Ászia, a magasról meg, hogy a tajvani Ali, majd a következő pillanatban Venci is megfordult, és együtt jött velük visszafelé. Nem láttam értelmét elmenni odáig, bevártam őket, és vigyorogva közölték, hogy minden óránk elmarad. Ezt maga Ibrahim mondta, és küldött el mindenkit, mert ma az emír jön látogatóba, és az egyik biztonsági intézkedés vele kapcsolatban, hogy nekünk nincs óránk. Azt ne firtassuk, hol itt a logika, se azt, miért nem szóltak előre, mert az emír bizonyára nem úgy ébredt ma reggel, hogy szétnézek az egyetemen. De az is lehet, hogy gyorsan lecseréltek minket aznap valódi arabokra, hogy az emír ne lássa, milyen rosszul beszélünk. Ibrahim szervezőkészségét tekintve csak lerajzoltak bennünket kartonra, és beültették a padba, hogy csak nagyon csendes orosz tanulók, az a nevük, hogy Patyomkin. Ibrahimnak így is elég trauma lehetett lemondani az órákat, majd hazamegy, és este száznegyven decibellel hallgatja-énekli a Cotton Eye Joe-t, hogy kieressze a gőzt, kinézem belőle. Hazafelé aztán mint a láncmesékben, Adíbbal találkoztunk, aztán Zekivel. Yoshihiro elkésett volna, vele is találkoztunk, ő nézte a legnagyobbat, hogy mi van, sztrájk? Ő is megjegyezte, jó fej ez az emír, jöhetne gyakrabban.