Március 16. Yaqoob a beígért teszt előtt megnézetett egy újabb részt a szokásos esti meséből, most azt kísérhettük figyelemmel, hogyan válik felnőtté a papagájcsibe. Megírtuk a szövegértés-tesztet, hát a mezőny végén vagyok valahol még négy-öt másikkal, a negyven pontból kemény tizenötöt sikerült elérni, de Yaqoob csak bíztatóan mosolygott, és mondta, hogy jó. A szánalmas eredmény dacára ez jólesett. Újabban egyébként nem vacakol a nevekkel, ma pl. tökéletesen artikuláltan, minden magyar hangrendi-kiejtési törvényt betű szerint véve szólította a lengyelt úgy, hogy „Kasza Feri”. Az egyórás szünetben megcsodáltuk Aida alkarját, amit összecsipkedtek a pókok, a lányok remélik, nem változik Szuper Pókaidává, és sző hálót a sakanban. Kérdezgették, miért nem voltam a sivatagban tegnap, mert olyan jó volt végül, még diszkóberendezésük is volt a sátorban. Muris volt, mert csak annyi jutott el hozzájuk rólam, hogy el kellett mennem a City Centre-be vásárolni, ezért nem megyek. Az üres, de valamennyire mégis élvezetes nemzeti ünnep volt az oka, de nagyon sajnálom ezt a kirándulást, mert nem valószínű, hogy a közeljövőben lehetőségem lesz rá. A tajvani Ali ült rá kisördögként a vállamra, hogy menjünk inkább haza, és lógjuk el Badrt, haza is jöttem, de végül meggondoltam magam, és visszamentem. Nem mintha értelme lett volna, vagy jó tanuló lennék, nem láttam értelmét lógni, legalábbis nem most. Félek, eljön még az az idő, amikor szükségem lesz rá. Badr óráján kiosztott egy szöveget, majd odapökte, hogy olvassuk (ez is át van itatva vallással rendesen), közben a telefonjával hadakozott. Ez volt az első alkalom, hogy az óra kedvéért nem vette fel, máskor mindig a telefon az első, most elmondta, nem hajlandó felvenni, mert a húga az, és azt akarja, hogy bevigye a kórházba, de ő nem fogja. Próbáltunk úgy tenni, mintha megértenénk, de sorra kapta az smseket a húgától, hogy menjen már, végül mikor már húsz perc eltelt az órából, és összegyűlt tíz üzenet, felált, hogy jó, akkor most nincs mit tenni, be kell vigye a terhes húgát a kórházba, mert ki akar jönni az a gyerek…

                Átmentem Lameedra, nem találkoztam ma Laylával (csak nem beteg?), viszont beszélgettem az órát látogató egyik csajjal. Az anyja stuttgarti, az apja palesztin. Későhúszasnak néz ki, de két évvel idősebb vagyok nála, ráadásul én sokkal fiatalabbnak festek mellette. Tehát húsz, és panaszkodott, hogy egész napját, nyolctól ötig az egyetemen tölti, aztán szalad haza a gyerekhez, meg a férje is olyantájt ér haza, így nincs idejük semmire. Semmit nem tud pl. a lány sakan szabályzatáról, se a miénkről. Kiderült, a lányok kicsit zavarban vannak, mert én ott vagyok (mondjuk ő húzta fel a múltkor a másik lány pólóját, tehát annyira csak nem), és nem szereti a színházat, csak kötelező neki ez a tárgy. Egyedül a szórakoztató színház, ami még határeset számára, az még belefér. Kérdezte, ha bicegek, miért jöttem be egyáltalán? Hát, az biztos, hogy egy kuvaiti otthonmaradt volna ekkora semmiséggel is, egyébként gyógyulgat, pár nap kell szerintem, meg egy új réteg bőr. Az órán semmi különös nem történt, elkezdtük az Oidipuszt elemezni, mert végre valahára sikerült elolvasni a többieknek a prológust, kedden folytatjuk. Este átjött Yoshi, hogy kiválasszuk a jegyeket az utazáshoz. Nem sikerült, mert vacak az online rendszerük, holnap bemegyünk az irodákba, és megvesszük. Ciprus drágább lesz, mint gondoltuk, így lehet, hogy oda mégsem jön velem, csak Szíriába. Én erről nem vagyok hajlandó lemondani, és az utcán is megalszok, csak ott legyek. Felmerült, hogy tanuljak meg két hónap alatt valamicskét eszperantóul (Yoshi tanult fél évig), mert van ilyen diszkont szálló eszperantistáknak, csak sajna, pont Cipruson nincs fiókirodájuk.