Február 25. Ma van a függetlenségi ünnep első napja, Yoshit hívogattam, mert Joel mondta korábban, hogy van pár hely ma az ünneplő városban, ami veszélyes lehet, és tanácsos elkerülni, ergo, gondoltam, miért is ne mennénk el oda, de Yoshi kint volt valahol a sivatagban a japán kolóniával. Ksawery kijelentette, hogy őneki jaj, nagyon kell tanulni, kell a francot, egész nap csak lebzselt. Én fogtam magam, és kimentem a tengerhez, ahhoz nem kell társaság, és csak a műholdról nézhetnek hülyének. A parton egy frissen lefejezett sirályt láttam feküdni, hozta rám a szívbajt, először azt hittem anyai ágon biztos strucc, és bedugta a homokba, de nem, nem volt neki mit. Az idő isteni volt, csak a szél fújt erősebben a kelleténél, remélem, nem lesz megint homokvihar. Később lelkiztem egyet Ksaweryvel, pedig hogy utálom ezt csinálni, de nem hagyhatom a hülyeségeit sem szó nélkül, és ez is jobb, mint unatkozni. Amikor Yoshi este hazajön, biztos hulla lesz, így az ünnepségből semmit sem látok, holnap meg ha vihar lesz, ki sem lehet mozdulni. Ja, ismeretlen tettes, akinek a lelke önzéssel, keze pedig csirizzel van átitatva, lenyúlta az emeleti telefonkábelt. Ez a tette arra sarkall, hogy megmutassam, én is tudok ám ilyen lenni, ma éjjel végigjárom az emeleteket, és ahol két telefon van, és két kábel, onnét az egyiket meglovasítom a kilencedik emeleti köz javára (ami leginkább én vagyok), és ráteszek egy fecnit, hogy no csóresz. Muszáj, mert minálunk is elméletben két telefon van két kábellel, a gyakorlatban azonban egy telefon, nulla kábellel. Tarthatatlan. Este Yoshi ajánlatát elfogadva megnéztük nálam a Mr. Bean nyaral c. filmet, annak emlékére, hogy együtt raktuk össze a Mr. Beanre alapozott faliújságunkat. A másik Yoshi nagyon fáradt volt, így maga helyett két savanyúcukrot küldött. Hát nem aranyos? A film után a poén kedvéért megemlítettem a folyósó krónikus kábelhiányát, és az éj leple alatt végrehajtandó ravaszdi tervemet, mire mondta, hogy az ő emeletükön, az ötödiken van minden, és nem használja senki. Felkerekedtünk, síri csend volt, és szépen nekiestem a kábelt helyéről kiszabadítani, amikor váratlanul hangokra lettünk figyelmesek. Az összes hang gazdája Bábá volt, tulajdonképpen szükségszerű volt, hogy kábellopás közben találkozzunk valakivel, talán az is, hogy pont vele. A szokottnál sokkal lazább volt, mintha be lett volna csípve, vagy a lépcsőfordulóban lőtte volna magát azon keseregve, hogy milyen szép ember is ő, és édes hazája, Gambia is milyen szép, és milyen szomorú, hogy ennek a két szépségnek egymástól el kellett válnia. Nem volt hangos, csak harsány, aztán hirtelen suttogni kezdett, meg mormolni, (mint az aluljáró előtt a cigányasszony, hogy cigit, cigit, cigit) hogy „hot girls, hot girls, everybody loves hot girls”, majd „punci, punci, punci”, pedig neki ott a felesége, aki lehet, nem illik ebbe a kategóriába, de nem ítélünk, még nem láttuk. Mindenféle „titkos kézfogás” jellegű dolgokat művelt az elképedt Yoshihiroval, engem átölelt, majd azt mondta, nagyon izgul, mert még nem csinálta meg a leckét, de holnap, a szünet utolsó napján meg fogja, meg ő. Igen Bábá, izgalmas. Bement a szobájába, egymásra néztünk Yoshihiroval, nem szóltunk egy szót sem, mégis mindent kiolvastunk a másik pillantásából, leginkább azt, hogy ennek hiányzik egy kereke. Kiszabadítottam a kábelt, és indultam felfelé, de Yoshi megkért, megnézhetné-e a leveleit. Meg hát, elvégre a cinkosom lett.