Lefeküdtem aludni. Éjfélkor a két Yoshi, Takumi, és Mudzsib toppant be, hogy elvigyék az ingóságaimat, mármint az üdítőket, és elköszönjünk. Takumi is bacon szalonnát kért, meg magyar népzenét, Yoshihikonak meg egy magyar Playboyt. Segítettek a bőröndökkel, mert dögnehezek, leadtam a kulcsomat a musrhifnak. Neki csak a visszaérkezésem napját kellett megadni, semmi más dolog nem érdekelte, hogy pontosan mikor, hogyan, ez fura. Az sem nyugtat meg, ha végül tudni fogja, mert honnan tudja, ugye. Odaadta a kilépőcédulát (amire később egyáltalán nem is volt szükség), és istenhozzádot mondott. Yoshihiro jött csak ki velem a reptérre, hogy segítsen, miután felkeltettem a buszsofőrt. Az úton megkérdezte, mibe kerül haza a repülőjegy, mondom ez olyan 200 KD volt, ó, az háromhavi fizetése, ami ezek szerint a magyar minimálbért sem éri el, igaz, kár hasonlítani. Ahogy elindultunk, bekövetkezetett, amire a legkevésbé számítottam, elkezdett hiányozni Kuvait. A reptéren gyorsan kellett búcsúznunk, mert a sofőr türelmetlenkedett, hogy menne vissza aludni. Idefelé kérdezte, Yoshinál van-e az útlevele, mert ilyenkor gyakori az ellenőrzés. Nyilván nem volt nála, remélem, nem lesz baj hazafelé. Ami engem illet, túl három csomagvizsgálaton, és biztonsági kapun végre elértem a bejelentkezéshez, ahol egy kialvatlan morcos ribanc közölte velem, hogy túlsúlyom van, duplája az ingyenes súlynak. 4 KD volt a büntetés kilónként, ekkor feltettem a könyörgős lemezt, hát az rengeteg pént, tanuló vagyok, a könyvek éltetnek, mert azokon alszok, de nem akart könyörülni. Ekkor egy ősz török jelent meg szinte a semmiből, aki kísértetiesen hasonlított arra az ipsére, akitől a légitársaság irodájában vettem a jegyemet. Ő nem volt olyan szőrösszívű, utasította azt a cédát, hogy ne számoljon bele mindent, mert ha 40 kilóval megy valaki, azt simán felengedik. Engedett az árból szerencsére, csak egy kártyaautomatát (működőt) kellett keressek, hogy ki tudjam fizetni a summát, ezek elég foghíjasan mködnek a reptéren. Végre, túl mindenen haladok a kapuhoz, ahogy felállunk libasorba a bejelentkezésnél, egy srácot hallok, aki nem sokkal távolabb a sorban azt mondja, „milyen jó, hogy magyarul beszélek, nem érti senki”. Ez magas labda, odamentem, és közöltem vele mosolyogva, hogy azért vigyázz, mert én értem. Micsoda pupillái voltak! Én szépen visszaálltam mosolyogva a helyemre, mire a mögöttem lévő hölgy megböki a vállam, „igen, én is oda akartam már menni hozzá”. Vele, és a srác családjával aztán remek csapatot alkottunk hazáig. Számokat cseréltünk, nagyon kedvesek voltak. Istanbultól aztán annyi magyar volt, mintha egyszeribe szinkronizálták volna életem filmjét. A gép leszállt, a család várt.

Vége az első résznek.