A szúkban egy gyönyörű családi emlékre bukkantam, pontosabban annak mására. Nem is a tárgy értéke, vagy minősége az, ami az emléket hordozza, inkább a körülményei, a története, és persze az eszmei értéke. Külön meglepetés, hogy pont itt bukkantam rá, azt sem hittem volna soha, hogy egyáltalán még látni fogom, már az első találkozás is olyan eredeti, mondhatni regénybe illő volt. Anyám le fog fordulni a székről, ha meglátja. Hazafelé először volt alkalmam kipróbálni a jegyellenőrzés procedúráját. Itt nem kell érettségi az ellenőri pályához, csak elkéri a járművezetőnél váltott jegyeket, a blokkokat, és beszakítja. Az előttem ülő indiai nem zavartatta magát, eljátszotta a „tessék, válassz” c. otthon is ismert, de annál hatástalanabb bliccelőjátékot, rögtön négyet adott a kezébe, az ellenőre megnézte, beszaggatta, majd visszaadta, ment tovább. Alig hagytuk el kezelt jegyünkkel a Dzsahrai Kaput, megálltunk az út szélén, rendőrségi igazoltatás. Egy gyakorlott mozdulattal előbányássza mindenki a személyijét, és síri csöndben, fegyelmezetten ül tovább. Felszáll a tisztecske, látszik rajta, hogy most hagyta ott a csaja a főnökéért, nincs jókedve. Engem hagy utoljára, kezébenyomom az útlevelet. Hol a személyim? Mondom még nincs. Miért? A minisztériumban azt mondták, a jövő héten. Beszélek angolul? Én beszélek (de vajon te beszélsz, vagy csak azt hiszed?). Hát akkor miért nem úgy beszélek, miért arabul? (Anyád…) Shuweykhben lakok? Igen. Közben pásztázza előre-hátra a kis füzetet, nézi a többi bejegyzést, mibe köthet bele. (Kihűl a kajám…) Egyiptom? Igen, tavaly. Törökország? Nemrég. Síri csend a buszon, „na, elkapták a kémet”. Nézegeti tovább, majd egy hirtelen mozdulattal a kezembenyomja, és aszondja oké. Egy indiai nőt vitt be a busz első feléről, mert az nem tudta igazolni magát. Engem viszont külföldön simán igazol bármilyen körülmények közt az útlevelem, az iqaama ellenére is külföldi állampolgár vagyok, ezért van hozzám nőve. Ksawery, meg a többiek nem hordják magukkal, és mindig úgy néztek rám, mint a paranoiásra. Majd megszívják egyszer. Bizonyára azért követelte olyan erőszakosan a személyit, mert az útlevelet nem tudja kezelni, de ez is csak őt jellemzi. Most túl sok egybevágó gyanús körülmény volt, azért engedett el: Shuweykhben lakok, az egyetlen Shuweykhbe tartó buszon ülök, ordenáré akcentussal beszélek kicsit arabul, és a Kuwaiti Egyetem által telematricázott útlevelem van, ami mit ád ég, éppen Shuweykhben van. Nem akarom tudni, mi lett volna, ha van mondjuk egy izraeli stempli is, de az ziher, hogy nem utazok tovább. Nem türelmetlenkedtem, a rendőr számára érthetően válaszoltam (igen, nem, vagy tőmondtra vetkőztetett lényeg), egyvalami lepett csak meg, hogy felismert a képem alapján, erre nem számítottam. Mindenesetre nem akarok több ilyen affért. Este mondom utánanézek, mégis, mi van a többiekkel, akikkel együtt dobtuk be az igénylőlapot, Takumi szegény beteg, ugyanaz, elkapta Yoshihikotól, aki ezt kapta tőlem a születésnapjára. A másik Yoshi poénkodott, hogy egy japán közmondás szerint csak a hülyék nem kapják el az influenzát, azért mondtam, ne aggódjon, biztos eljön az ő ideje is. Ha mégsem, azért az se rossz. Mondták, Venci visszajött, megnyugodtam, hogy nem szellemet láttam a múltkor, majd az ünnepfelelős Yoshi nem felejtette el Azíza, és Aida, közelgő születésnapját, mindkét kártyát kidekoráltam. El is terveztük, hogy keddre, amikor már nincs tanítás, szépen szólunk a sofőrnek, és elvitetjük magunkat a wizárába. Szólni akartam Haddzsinak is, mert ő is velünk volt, ő már fel is hívta a központos géphangot, és mondták, hogy az övé kész is. Én is felhívtam, és a géphang azt mondta, fogadták, de nem dolgozták még fel, hívjam újra egy hét múlva. A rosseb egye meg.