2008.01.02. 19:55 -md-
Századik nap – Újév, de nem a politikai korrektség jegyében
Azt hittem, reméltem, csendesen telik majd el az évvége, semmi nem utalt felhajtásra. Nem, tegnap este nyolc óra felé elnyomott az álom, de fél tizenegykor felriadtam, mert egy gyengeelméjű degenerált állat (nagyon indulatos lettem, mert tiszták voltak a légútjaim, és az igazak álmát aludtam napok óta először) kopogtatott az ajtómon. Természetesen nem mentem ki, mert úgysem akart semmit, aki akar, az kitartóan dörömböl, és hallottam, kopog a következő ajtón is, isten tudja miért. Öröm az ürömben, hogy torokfájás nélkül, csak a náthával, és az erős köhögéssel keltem, és mivel visszaaludni már nem ment, felcsaptam egy könyvet, és átolvastam magam az újévbe, itteni időszámítás szerint. Ez sem volt könnyű feladat, mert néger pajtásaim az emeletről ügyet sem vetettek arra, hogy tőlük nem messze civilizált emberek nyugodnának. Távol álljon tőlem a rasszizmus, mindössze azt a viselkedésmódot, azt gyűlölöm bennük. Már amelyikben, mert nem mind ilyen, csodálatos emberek garmadája van belőlük, csak egyik sem az én sakanomban lakik. Haddzsi szerint te is mindig csak vigyorognál, és táncikálnál, ha eljönnél Szenegálból, Kongóból ide, ahol rendes lakást kapsz, és bőséges kosztot, és a szomszéd törzs sem mészárolja halomra a tiédet külföldi fegyverkereskedők rekvizitjeivel. Éjnek évadján, mint egy rozzant wurlitzer elkezd üvöltve nyekeregni valami vallási éneket, csak azért, mert megérkezett a lift. De külön nótájuk van arra, hogy „most fordul a kulcsom az ajtózárban, csuhajja”, vagy „megettem egy fél birkát nyersen, recece”. És nem is értené a panaszt, ez benne a szép. És szegény tényleg mit tehetne, ha más normák közt nőtt fel, így nevelte az anyja, a törzse, Bagira, meg Balu (jó, az indiai). Amíg ébren voltam, igyekeztem jó hangosan köhögni (az jobban is esett, és nem mintha lett volna választásom), hátha vissza tudok adni nekik valamit a kínból. Mára egyébként csak a takony, és a köhögés maradt, ami egészen formásra gyúrja a hasizmomat. Még egy dolog, ha már takony, és ezzel a kis megjegyzéssel remélhetőleg be is fejezem végre a „D” –betűs betegség-témát (ádkozodd dádha), és nyavalygást, a papírzsebkendő. Itt egyáltalán nincs a számunkra megszokott, csak a dobozolt, kihúzod, jön újabb. Ennek a szállítási lehetőségei pocsékak, és mindössze kétrétegű, ami kijön. Nem is rétegszám a fontos, hanem a vastagság, ez a két réteg együtt van olyan vastag, mint egy réteg a hazaiból, tehát tökéletesen használhatatlan. Amint nedvesség éri, egy gyors, de annál gusztustalanabb kémiai reakcióban atomjaira hullik a kezedben, néhány, felfedező hajlamokkal megáldott cafat pedig szerte a szobában kaladozik. Bármelyik emeleti lakótársamat azonnal bemártanám, hogy alkohollal, fűvel, lányokkal, fiúkkal kereskedik, ha egy hazai százas csomagot ígérne a vizsgálótiszt. Vagy egy tál lencsét. Hiába, ez a Vadon Törvénye.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.