Ksawery és Venci ismerik az élet egyik legfontosabb szabályát, tudják, mikor kell lelépni. Ma egész nap eső és orkán váltotta egymást, az ég is sötét volt. Az eső azért nem olyan népszerű az árnyékban ötven fok országában, mert sár lesz belőle még mielőtt leérne a földre, a ruhákon így a százegykiskutya-styl lesz az úr. Még a legkonzervatívabb diákok is lecserélték galabeyyájukat (a csőruhát) mackóra, és vízhatlan dzsekire. Fagy van, a szökőkút mégis működik az épület előtt, hiába, az reprezentáció, hogy nekünk telik arra, hogy pazaroljuk a vizet. The fountain must go on. Az „utcán”, nem ez zöldség, fogalmazzunk úgy, odakint nem jár senki, népszerű viszont a földszinti TV, a zarándoklat napi 24 órás közvetítése. Ott jó idő van, és ha az embernek jó a szeme, vagy összekacsintott az operatőrrel, még ismerőst is kiszúrhat (Jaj, az ott a tanárúr! Csókolom!). Este Yoshinak végre eszébejutott, hogy meg kellene csinálnunk a Rowan Atkinsonos prezentációnkat, ez volt olyan féléjfél környékén. Nem gond nekem a virrasztás, nosza, rajta. Lassan haladtunk, mert mindkettőnk gyomra korgott, régen volt már vacsora. Vagy háromszor sírtuk el a másiknak, milyen éhesek vagyunk, amikor kibökte, hogy neki megvan a Pizza Hut telefonszáma. Egy próbát megér. És lőn, meg is kaptuk hat telefon, és háromnegyed óra várakozás után a csodálatos hawaii nyugtatót. És csak 200 fil volt a házhozszállítási díj. Ami igazán csodálatos a dologban az, hogy éjjel is nyitva vannak, még most, az Eid alatt, ünnepekkor is nyitva vannak, ki tudják hozni ide, meg is találnak minket, és megértem, ha arabul beszélnek hozzám. Igaz, extra pizzaszósz címszó alatt 4 ketchupot raktak be a zsiványok, de ezt könnyen megbocsátja az ember, ha éhes. Legközelebb többet rendelünk, mert még tudtunk vona enni, de Yoshi nyugovóra tért, mert tegnap Takumi összetört szívének cserepeit próbálta ragasztgatni, aki hajnali négykor tört rá szerelmi bánattal.