Június 24. Tegnap éjjel egy hirtelen ötlettől vezérelve (aztán az elég soká tartott, amíg meggyőztem magamat, hogy jó ötlet), bementem a piacra, és vásároltam egy disdását, konyhanyelven fehér tunikát, a megfelelő fejkendővel, és kiegészítőkkel, hogy ma ebben megyek órára (egyedül a parfümóceán hiányzik a megjelenésemből). Nem azon kellett gondolkodnom, mit mondok, miért vettem fel, hanem azon, hogy majd másnap miért nem veszem majd fel. A miért?-kérdésre azt találtam ki, „mert minden más a mosásban”, de valójában csak látni akartam a többiek arcát, meg a mushrifét, meg a biztonságiőrökét, meg a tanárokét, meg a kuvaitiakét, stb. Ksaweryvel a liftben találkoztam, igyekezett úgy viselkedni, mintha ez természetes lenne, és nem tudomást venni róla, de amikor leértünk, elszakadt a húr, és megkérdezte, hogy biztos így akarsz jönni? Naná. De… tudod, hogyan kell… izé… használni? Használni? Mit? Csak felveszed a ruhát, és kész, a fejkendőviseletet, és a kuvaiti viselkedést már korábban ellestem (nem olyan nehéz ám felsőbbrendűen viselkedni). A suliban senki nem ismert fel, a napszemüveg miatt. Ez érdekes, mert ha így öltözik az ember, más néznivaló nincs rajta, mint az arca, de mindenki úgy gondolkodott, „ez is csak egy kuvaiti, semmi dolgunk egymással”. Amikor levettem, Azíza és Farída, a koreai csajok felsikoltottak, és a cseh Klára is kerek szemekkel nézett, és hiába próbált nem nézni, csak vonzottam a céda tekintetét. Ekkor jött szembe Yaqoob, megtorpant, nézett, megkérdezte, „Dánjál?”. Igenlően bólogattam, mire megragadta a kezem, és az árgus szemek kereszttüzében elráncigált Ibrahim irodájába. Az telefonált, meglátott, és félretette, kérdezte, hogy vagyok, jól, köszi, és kuvaiti dialektusban dícsérte tovább az öltözékem. Kérdezte, miért, mire mondtam, mert meleg van, és gondoltam kipróbálom, hogy csinálják az öbölben. Szép, jó, ekkor kezemben a könyveimmel bevonultam a lányokhoz, Paulináék épp a táblára rajzolgattak, tehát nem láttak, én jó tanár módjára odavágtam az egész halom könyvet az asztalra, mire egy közös jézusmáriával nyugtázták érkezésem. Le kellett vennem a napszemüveget megint, hogy felismerjenek, ekkor viszont minden ösztöndíjas lány körém sereglett, és fotózott. Nem állták meg azt sem, hogy tapizzák, így folyton csálén állt a kendőm. Mindenki dícsérte a ruhát, meg a felvett viselkedést, és visszavetették a napszemüveget is, mert csak úgy vagyok igazán kuvaiti. Megkérdeztem, „akarjátok tudni, mi van alatta?” (mire a kuvaiti lányok is felfigyeltek), de csak annyit kaptak, hogy láthatták a bokámat verdeső jégeralsó-szerű nadrágot, amit alávesznek. Az egyik kuvaiti csaj kérdezte, honnét jöttem, mert jól nézek ki, most pont úgy festek, mint a bátyja. Viktória bókolt, hogy messze én vagyok a legőrültebb barátja. Még a török Núr is a fejéhez kapott, amikor meglátott, és jött fotózni. Ahogy ott beszélgettem a lányokkal, a semmiből bezuhant Burcu, nekem odavetett egy szálem alejkumot, és beszélni kezdett a lányokhoz. Megint levettem a szemüvegem, és ekkor már egy „Úristen!”-felkiáltást hallatott, a lányok fuldoklottak a nevetéstől.Elköszöntem, mert elkezdődött Yaqoob órája, itt kb. fix ülőhelyek vannak, és Yoshihiro általában mellettem ül. Most késett, és volt körülöttem szabad hely, és a szemüveg sem volt már rajtam, de nem ült le mellém. Óra végén, amikor felismert, beütött a rövidzárlat, és csak annyit kérdezett: „de hát mi történt veled?”. Badr a szünetben meglátott, azt mondta: „Ejha! Csak nem elvettél egy kuvaiti lányt?”. Ibrahim az órán ismét megdícsérte a ruhámat, majd ünnepélyes komolysággal felkonferálta az unásig majmolt névszói mondat témakörét. Salah is nézett, „Azannya. Jó!”, majd a pogánykort befejezvén, az iszlám kialakulásáról kezdett el beszélni. Évszámok nélkül mesélte a tündérmeséit a Próféta életéről, „…és harmincöt éves volt, amikor megállt egy városban, és…”, melyet a kuvaitiak odaadással hallgattak, mellettem Ksawery horpasztott. Mi nem tudunk mit kezdeni azzal, ahogy Salah percekig átéléssel ecseteli, hogy ”A Próféta soha nem hazudott életében! Soha! Egyszer sem!”. Ekkora ökörséget utoljára a tv-ben láttam, amikor Orbán Viktor mondta ugyanezt, csak épp saját magáról, de rájuk hagyom, vallások, és én nem vagyok hívő.

Amikor délután levetettem a ruhát, és a lányokkal megbeszélt franciaórára mentem pólóban és nadrágban, majdnem pucérnak éreztem magam. Beültünk az amúgy ürességtől kongó könyvtárba, egy tanulószobába. Vissza kell vennünk a tempóból, mert Viktóriának nehéz, ő nem tanult latint, vagy valamelyik származékát, és a bolgár nem segít sokat. Kisvártatva jött egy biztonságiőr, és szabályosan kizavart minket, mert nem ülhetnek fiúk és lányok egymás mellett. Kitalálták fondorlatos tervünket, hogy egy féktelen orgia közepette áldozunk fekete isteneinknek, és más bálványoknak. A biztonságiőrnek más dolga sincsen ugye, minthogy időnként körbemenjen, és fenntartsa az „erkölcsi rendet”, azaz szép szóval mondva cseszegesse az egyetlen tényleg tanulni akaró embereket. Kérdeztük, az jó-e, ha kiülünk a szemük elé egy asztalhoz, de nem, az sem jó, ha együtt akarunk ülni, el kell mennünk máshová. Viktória tette fel egy költői kérdésben, hogy mi van akkor, ha a kuvaitiaknak kell valami csoportfeladatot elvégezniük. Nagyon egyszerű, a nemek nem keverednek, az egy dolog, hogy minket a suliban hagytak, bár mi sem tettük azért, mert sokat kell utazni, ha a másikra szükség van, míg az azonos nemű ott van egy köpésre. A drámaórán sem keveredtek a fiúk a lányokkal, ha csoportfeladat volt. Feldobtam, Ksaweryvel leülünk az olvasóterem egyik végébe, a lányok meg a másikba, és pofátlanul ordítozunk majd a másiknak, meg Maryam majd bömbölve javítja a kiejtési hibákat. Egyszerűen nevetséges. Átmentünk az egyetemre, a társadalomtudományokhoz, ott leültünk egy asztalhoz, de figyelt ám a biztonságiőr. Az utolsó buszra vártak a lányok, mi meg velük, ekkor mondták, hogy tegnap kalligráfiaóra után várták a sakan buszát, ami mindig hazaviszi őket (ők ha kérnek buszt, mindig minden vacakért kapnak, mert lányok, elvileg mi is, de a gyakorlatban nem). Több, mint egy órát várakoztak az ötven fokban, de a busz nem jött, már háromszor hívták fel az ablát (az a női mushrif), és semmi. Közben el kellett viselniük a kuvaiti ifjúságot is, akik szerint öt lány az út szélén csakis szajha lehet, a „szelídebbje” csak megdudálja őket, mások megállnak, akár még az út másik oldalán is, és kiabálnak, hogy gyertek, majd én elviszlek. A másik kedvencük, amikor követik őket, olyan is volt, hogy kilométereken át ültek egy taxiban, és követték őket, majd „véletlenül” megint találkoztak a srácokkal a Marina Mallban. A busz végül megjött, és mentek panaszkodni az ablának, hogy ez milyen módi, aki ezt meg sem akarta hallani, és részéről le volt rendezve, hogy a lányok hazudnak, az az egy óra nem volt egy óra, legfeljebb húsz perc. Erre menni akartak a mudírához, az igazgatónőhöz panaszra, hogy majd ő seggberúgja a hazudós némbert, de ő csak reggel kilencre jön be. A lányok így választhattak: vagy panaszkodni mennek, aminek eredménye kétséges, vagy órára, amit ha kihagynak, Ibrahim rúgja seggbe őket.

Ahogy hazaértem, kisvártatva kopogtattak, egy Yusuf nevű bahreini figura volt, és annyit mondott ezen kívül, hogy ajándékot hozott nekem. Naivan beinvitáltam, ha már ajándékot hozott, ugye ismeretlenül, de ahogy az logikus is volt, meg akart téríteni a drága. Megkérdezte, mi a véleményem az iszlámról, meg a Koránról, hülye egy kérdés. Először a vallásom iránt érdeklődött (válassz fegyvernemet…), és mert számára olyan nincs, hogy nincs, mondtam, amit mindig, római katolikus. Először a Szentháromságban feltételezett hitemet próbálta „orvosolni” (az iszlám szigorú egyistenhit), a gyökerénél tépjük ki a mételyt (tíz lépés távolság…), olyan nincs, hogy hárman vannak, hát „melyik így a legerősebb?”; a másik kedvenc szövegem az volt, „nem tudod, mi van az idegen házban, amíg be nem mész oda”. Mondhattam volna (vaktöltény…), hogy idegenek házában csak betörők járnak, meg a végrehajtók, de úgy tovább tartott volna az értelmetlen fejtegetés, és soha nem térünk rá az ajándékokra. Ez egy szép kis szatyor motyó volt az Islam Presentation Committee-től, kiadványok, tájékoztató füzetek, és két hangkazetta, az egyik címe „Az élet értelme” (pedig Douglas Adams megmondta, hogy az élet értelme nem más, mint a 42), a másik pedig „A Korán Isten szava?”. Annyira nem vagyok rájuk kíváncsi, hogy vegyek egy kazettásmagnót. Mondta, köszöni, olvassam el, és feltétlen látogassam meg a szobájában, és ha bármi kérdésem lenne, ne habozzak feltenni. Az ajtóban még rákérdezett Ksawery szobájára, elirányítottam, hadd kapjon ő is ilyen szép ajándékot. Azért annyi haszna volt a beszélgetésnek, hogy irodalmi arabul beszélgettünk egy kicsit (találat…). Hajnali fél egy volt, amikor a két Yoshi kopogtatott; Zeki, ez a tündér ember volt velük, aki holnap utazik. Eljött mindent megköszönni, és elbúcsúzni, poénkodtam, hogy hazaviszem magammal, csak férjen be az utazóládába; a japánok mondták, ezt megoldja a japán technológia. Ekkor eszembejutott, hogy csak a kisebb táskáimban lesz már csak hely, de a magyar technológia, a körfűrész ezt a problémát képes áthidalni. Drága ember, hiányozni fog.