Július 4. Ma hozzájutottam ahhoz a kis reklámfilmhez, melyben én is feltűnök néhány snitt erejéig. Épp távozásom napján forgatták, én meg sikeresen belecsöppentem. Kilenc és fél perc hosszú lett, és van egy saccom, hogy egy egyszerű Windows Movie Makerrel csinálták. Az egészre rátettek egy monokróm filtert, meg zajt, amitől úgymond régiesnek fest, de szimplán zavaró. Bágyadt, andalító zenével indulunk, és a homokos-kagylós-sziklás tengerparttal, majd ahogy nyit a kép, a háttérben feltűnnek az olajszállító hajók, meg az ipari kikötő. Madárka felröppen, mi volt ott mellette, kólásdoboz. Még több madár, pedig nem is a tengerparton van az étterem, hanem egy építési terület közepén. Eltelt másfél perc, áttűnés az étteremre, közeli a cégérről, majd a nyílászárókról. Felbukkan egy dishdáshás fazon ormótlan mikrofonnal (irodalmi arabul, ez pozitív), „gyertek, ma az egyik kedvenc helyi étterembe vezetlek benneteket”, és bemegy. Nem ismerem a szakszót, de a dekorációt olyan kameramozgásokkal, és effektekkel mutogatja, mint a drogos filmekben a szétcsúszott állapotúak szubjektíve megy. Húsz másodpercet időzünk régi váltópénzeken. Az előző fazon látható ezután lassított felvételben, amint valakiti interjúvol, az eredeti hangot levették, hálistennek zene megy alatta, nem az elnyújtott arab duma. Ó, hát az öltönyös nem más, mint az étterem igazgatója (nem írom a nevét), aki viszont kőkemény dialektusban nyomja, miért jó a kuvaiti konyha: rizs, és csirke! Mosolygó munkások adják egymásnak az alapanyagokat. Miközben a főnök a menüt sorolja (rizs, és csirke), feltűnik Ayman, és Ksawery, ahogy nagy élvezetet tettetve közös tányérból csemegéznek a pipihúsból. A vágó nem egy Ollókezű Edward, mert a mondat, és a szó közepén úsztatta le a hangot, és tűnt át a kép a kuvaiti emírek képeire. Effekt jön, két fazon kinyitja az ajtót, és a következő jelenet onnét suhan be. És! 05:57-nél az én mosolygós pofimba lehet botlani, amint örülök, hogy a pincér meghozta a csirkét és a rizst. Ksawery és az afgán srác is nagyon örül. Mind örülünk. A pincér kipakol mindent, majd vágás valaki másra, aki valami mást eszik. 06:17-nél ismét én, falattal a számban, nem ütemre rágok, a zenét utólag tették rá. Aymant is mutatják, amint falatozik. Még több dekorációt mutatnak, meg üres kólásüvegeket egy percen kersztül. Hopp, beszéd, hogy az egyik nagyon régi kuvaiti házban található az étterem, kuvaiti fogásokat szolgálnak fel, miközben a tárgyak a régi kuvaiti életről mesélnek (a gramofon is?). A „műsorvezető” személyesen elköszön, megint tenger, és leszedik végre a monokróm filtert is. Sziklák ölelte kuvaiti városkép, sok-sok torony, és végefőcím cirkalmas betűtípussal, alkotó neve, tanszéke, és a stúdió logója. Happy end.