Június 30. Tegnap éjjeli fáradozásaink hiábavalónak bizonyultak, mert Yaqoobnak új tesztje volt számunkra. Ez nem volt olyan rémes, de jön majd a Mid-Term, a félévi teszt, na az egy érdekes menet lesz. Ibrahimról most nem tudjuk, vajon írat-e dolgozatot holnap, vagy mégsem, mert csikicsukin fogalmazott, egész nap erről kérdzegette mindenki a másikat, hátha elcsípett valami konkrét információt. Salah ma tette fel az izgalmas kérdéseit, amit tegnap elfelejtett, na itt a kuvaitiak simán lepipálnak minket, „a Próféta élete” témakörből kérném az ötezrest! Ma voltak évszámok, belekezdtünk a kalifákba, de a muszlim naptár szerint, ami agyrém, új számokat kell hozzárendelnem az eseményekhez. Ki vagyunk ám segítve a másikkal, mert én mondanám neki keresztény szerint, de meg ő nem azt tudja pontosan. Siettem a menzára, majd siettem is elfele, hogy legyen is valami a gyomromban, hogy vegyek valamit az egyetemi Burger Kingben. Ott Yoshihiroval, és Ksaweryvel találkoztam, lassan már tömegesen járunk a gyorsétterembe. A legújabb pletykát Ksawerytől hallottam, kivételesen nem a bahreiniekről, hanem a bahreiniektől ered, hogy a menzakajába valami extra adalékanyagot is tesznek, hogy kordában tartsák a fiúk nemi vágyát, valamiféle „nyugtatót”, vagy mifenét. Ez olyan abszurd, csak nekik van ilyen fantáziájuk, amivel ilyesmit ki tudnak találni, de mindenki tudja, hogy nő híján alkalomadtán ők egymással is igen intim viszonyba szoktak kerülni. Igaz, Ksaweryre amúgy is impotencia vár, annyit dohányzik. Este elmentünk a CoffeeBeanbe Viktóriával és Maryammal találkozni a franciaóra ügyében. Odafelé futottunk össze a török Esrával, aki el is búcsúzott, mert ma haza is repül Törökországba. Egy már megint kiesett. Viktória mesélte, a múltkori incidensük kapcsán még ők lettek leszúrva, és még büntetést is kilátásba helyeztek nekik, mert „nem megfelelő hangon szóltak” az ablához, aki a simán a képükbe mondta, hogy hazudnak. Elkezdte húzni a napokat a naptárban, később kiderült, a tajvani srácok már két hónapja húzzák, tehát nem egyedi eset, Yoshi is elkezdte, én ilyen konkrétan még nem, de már nagyon elegem van az egészből. El-elpattan a húr, nehéz épelméjűnek maradni, ma is, meghallottam az imára hívás énekét, és elkezdtem ordítani a Halleluja-kórust, a múltkor Jézus Krisztus Szupersztárt, de legközelebb tuti keresek valami keresztény dicshimnuszt, mert kell valami ellenzék! A nyelvóra után elmentünk Ksaweryvel a City Centre amerikai álolasz éttermbébe, a Little Caesar’s-ba. Egyszerűen kibírhatatlan a keleti gyermekek neveletlensége, és a filippínó gyermekfelügyelők színvonala, felőlük ha zuhan öt métert, hát zuhan, odatotyog, és várja, hogy a kislány majd visszapattan. Felmásztak a pultra, szétdobálták a szalvétákat, a szívószálakat; mezétláb fogócskázni kezdtek az étterem közepén ordítva, mert az csak úgy az igazi, és amikor a filippínó\bangladesi pincérek, és pincérnők elkapták a grabancukat, hogy elég legyen, még a kilencéves srácnak állt feljebb, hogy merészelnek neki bármit is mondani. Hívták a biztonságiőrt, de az sem fékezte meg. A másik kedvencem egy kuvaiti apuka volt, aki csak mert a kasszást is be kellett vetni, hogy féken tartsa a vásottakat, elkezdte ütni (!) a kis csengettyűt, hogy hol az ember, fizetni akar. Ütötte, csak ütötte, nem érdekelte semmi, még az sem, hogy közben megérkezett a kasszás, akkor meg azért ütötte, hogy gyorsabban, gyorsabban, köszönés, vagy bármi nélkül távozott. Amikor mi fizettünk, a hölgy kedvesen mosolyogva bocsánatot kért a gyerekek okozta ricsajért, mondtam, semmi baj, én is gyerekekkel dolgozok, tudom ám, és őszintén irigylem az idegeit. Egész pontosan azt irigylem, hogy megszólalásig őszinte mosollyal tud engem köszönteni, és csevegni, amikor ilyen vacak munkája van. No persze, örül, hogy munkája van, de úgy láttam, élvezte a velem való beszélgetést. Hazafelé a herceg taxit akart fogni, mert nem akart a buszhoz kigyalogolni (és mert alászállt a homokvihar; ma gondoltuk, nincs is olyan meleg, mint szokott, biztos negyvenöt alatt van, aztán néztük az időjárásjelentést, a hivatalos közlés szerint negyvenkilenc, ami a gyakorlatban egy pár fokkal mindig több, na ennek vége, csak homok), a távolság kb. 300 fils-t ér, a taxis másfél dínárt ajánlott nekünk, és jobban megéri neki, ha nem visz el. Elindultunk a herceggel, szerencsére szóval tudtam tartani, így nem tűnt fel neki, hogy majdnem félútig hazagyalogoltunk, vagyis igazából ő tartott szóval, hogy mit csináltam volna otthon, ha nem jövök Kuvaitba egy évre. Mondtam, azt nem tudom, csak azt, hogy mit biztosan nem; és elég hosszú a lista. Kiértünk a buszmegállóba, jött egy taxi, amiben már amúgy is ült két kuncsaft, pont irányba mentek, kérdezi a lengyel, mennyi (150 fils-t érő táv) azt mondja, két dínár, erre kiakadt, és visszakérdezett, „miért nem rögtön öt?”. Azt hiszem, mi sértődtünk meg jobban, mint a taxis. Nagysokára jött a busz, amikor az egyetemnél leszálltunk, kérdezi a lengyel, nem vettél észre valamit a sofőrön? Nem, miért? Be volt gipszelve az egész jobb karja. Fél kézzel vezetett. Jézus ereje, tényleg! Annyira hozzászoktam az effélékhez, hogy fel sem tűnt, és ahogy visszaemlékszek, egész jól vezetett a kollégáihoz képest.

                Este Yoshi ugrott fel látogatóba, milyen kedves, megnézett pár Szíriában készült képet (és újságolta, hogy a japán nyelvű Mozart életéről szóló zenés darabot, amit tőlem másolt át, kétnaponta hallgatja a másik Yoshival; pedig nagyon nem az ő műfajuk), aztán átment Ksaweryhez, mert ma jött el a nagy alkalom, hogy regisztrálnak egy nagy közösségi hálózaton. Legyen elég annyi, hogy Yoshi megkapta élete első lengyel e-mailjét, Ksawery profilja természetesen nem ment simán, ezután meg bejelöltek egy másik fazont, akinek ugyanaz a neve, mint nekem. Takumi nyitott be, a holnap miatt aggódott, közben elmesélt egy kis történetet: a múltkor a mi szintünkön haladt el a zuhanyzó mellett, és két arab srác odabent énekelt egymásnak. Megforgatta szemeit, és lekapcsolta a villanyt, mire odabent sikoltozni kezdtek, ő meg nem tudta, hogyan tartsa vissza a röhögést. Ezt ha ő mesélné, hát mi sem tudnánk, mert ilyen beteg dolgokat olyan komolyan, mindennapos természetességgel ad elő, mint ahogy múltkor vizelési szokásaimról érdeklődött. Kicsi a rakás, Yusuf is betoppant, a bahreini hittérítő, ó, épp nyelvtanozunk, micsoda szerencsés véletlen, neki van egy kiváló összefoglalója. Igazából én vagyok az egyetlen a többiek közül, aki megkérdőjelezi ezt a véletlent, ha már egyszer meg akart téríteni, de lehet, hogy ettől még csak szimplán rendes. Elég későre járt, eljöttem aludni, de a többiek még fél négyig ott lógtak a közösségi portál előtt. Nekem mondták, hogy addiktív, de én nem leltem benne annyi élvezetet.