Június 13. Különös, izgalmas, érdekes esemény nem történt, hacsak az nem, hogy a terminálon pont mielőtt sorrakerültem volna, rendeztek egy törzsi gyűlést, és egy idegbeteg öregember azzal a fixa ideával, hogy bár a sor végén áll, ő következik, csinálta a botrányt. Hangos veszekedés kezdődött a jegykezelővel, aki ezt a pofátlan tolakodást nem hagyta, végül kiderült, a fia az beállt a sor végére rendesen, de marhára nem érdekelte, hogy apukát mindjárt viszik a biztonságiak. A damaszkuszi reptéren mindent esznek a legyek, és a szúnyogok, de a legrosszabb, hogy gépünk utazóközönségének fele (!!!)  öt éven aluli gyermek. Mögöttem ült három, mellettem egy jobbra, előttem kettő. Balra mellettem egy ősbunkó kuvaiti ült, igazi paraszt, és nem azért, mert tátott szájjal aludt, és a mellettelévőre folyatta a nyálát, indulás előtt mélyen fel volt háborodva, miért kell neki bekötni a biztonsági övet, amikor úgysem jó az semmire, teljesen felesleges. Ez olyan, mint amikor motoroznak bármiféle védőfelszerelés nélkül kétszázplusszal az autópályán, mert ők sziklaszilárdan biztosak benne, hogy a kövek tudják, hogy ő született kuvaiti, ezért ha lerepül, nem freccsen szét az agyveleje a környéken. A kegyetlen repülőút után a reptéri taxisok mentek az agyamra, a vén disdásás görények szemrebbenés nélkül öt dínárt mondtak viteldíjra az egyetemre (a valós ár másfél körül van maximum), ötért van amelyik már Szaúdig elvisz, nem ettem, ideges voltam, és vérig is sértődtem, ha nem kell a pénzem, hát fordulj fel, és tudod, mit, idenézzél, látod, felülök a buszra! Igaz, az út így egy óra volt haza egy átszállással, de kijött kevesebb, mint fél dínárból. A koliban egyedül egy indiai mindenest ismertem fel, még a mushrif is valami új fazon volt. A diákok többsége hazament a nyárra. Megkaptam a szobámat, és az ebédjegyeket, ha valaki azt hinné, a hazatérés öröme fogadott, hát téved, állhattam neki takarítani a két hét alatt leülepedett centiméteres homok-porréteget.