Június 5. A buszállomáson azt mondta az ürge, hogy dögivel mennek holnap is buszok Lattakiába, ezt üdvözöltem, és egy füst alatt el is döntöttem, hogy az ország nyugati részét választom a további utazásaimhoz, így a terv elvileg Lattakia, Ugarit, Szaladin vára, Tartus, és persze Palmyra. Ma viszont megmásztam a Citadellát. Az úton egy fazon leszólított, és valami iszlám szektába invitált, majd mesélt a Korán csodájáról, hogy ő sosem unja olvasni, benne van a múlt és jövő, stb. Nem emlékszek hirtelen más térítési kísérletre szeptember óta, de kipipáltam a kis listámon, hogy ezt a kört is lefutották a kötelezők közül.

A Citadella a város egyik legfőbb dísze, de még mindig nem jutottam fel oda, mert el kellett hajtanom egy cipőápoló gyereket, aki „polír good”-ot szajkózva egyszerűen rámtapadt. Hiába volt minden, kisangyalom, mit polírozol te a szakadt tornacipőmöm (nem vagyok én Onassis), ő csak azt látta, hogy van cipőm, és külföldi vagyok, tehát van pénzem is. Fel már nem jött, nem várta meg, míg a jegyszedő elzavarja. Napok óta semmiféle problémám nem akadt a kuvaiti diákommal, ahol mégis néztek, ott kidumáltam magam, és nagyon büszke voltam magamra.

A többi helyhez képest ez elég forgalmasnak bizonyult, turistacsoportok járták be a romokat, és az újjáépített tróntermet, de a helyiek is feljárnak, bizonyára a panoráma miatt. Így esett, hogy két helyi diákkal cseverésztem vagy egy fél órát, valamiért kíváncsiak voltak az amerikai elnökről alkotott véleményemre, de hárítottam a kérdést. Elköszöntünk, de egyikük visszaszaladt, és odaadta a golyóstollát, hogy legyen róla valami emlékem. Az emberek tényleg nagyon kedvesek szerte az országban, de szemmel látható különbségek vannak Aleppó és Damaszkusz között. Nincsenek lenge öltözetű lányok, jellemző a fekete, mindenkin kendő, és az sem ritka, hogy az arcukat teljesen elfedik; azonban ez a legtöbb nőn csálén áll, olyan, mintha csak rádobtak volna egy fekete rongyot, hogy ne lássa, merre megy, főleg, amikor egy férfi vezeti kézenfogva. Pedig lát, és szabadon tud stírölni bárkit, mert kívülről nem látszik át. Minden üzletet, és az utcát is, a Kisaszad-porték mellett vallási feliratok díszítenek, girlandok, szalagok. Kell is, ha már úgy reklámozza magát a város, hogy az „iszlám kultúra fővárosa”. Elsétáltam az „új” negyedbe (ami csak a világörökségi óvároshoz képest új, mert az Oszmánok alatt épült ki), az örmény kereskedők tanyájára.

A könyv ajánlotta a Néphagyományok Múzeumát, egyetlen látogató voltam, a fickó mint egy Kékszakáll, sorra nyitogatta az ajtókat, ahol a kuvaiti Nemzeti Múzeum viaszbábuihoz hasonló dolgokat lehetett látni, de lényegesen igényesebb kivitelben. Igaz, a menyasszony szobájában lévő alakok eredetileg divatbábuk voltak, de a dekoráció, és a látnivalók értékéből ez mit sem vont le. A Negyven Mártír Örmény Székesgyháza következett, ha vasárnap jövök, még misét is látok, de a fickó énekelt nekünk egy szenténeket örményül. Tömjénfüst, és tizenötödik századi ikonok mellé csak ez kell az élményhez. Sétálgattam még a városban, vásárolgattam, egy fickó akart velem beszélgetni, megkérdezte, ismerem-e Kádár Jánost, mert ő igen. Én is, és szabadidőmben keresem a nyomorult csontjait. Nem sikerült rávennie a vásárlásra, de az az infó még kijött belőle, hogy a Kisaszad épp két napja utazott Kuvaitba. Affene, pont elkerültük egymást.