Május 31. Korán keltem, összeszedtem magam, és elindultam Boszrába. Indultam volna, ha nem botlok a tegnapi koldusasszonyba – szó szerint, mert az ajtóm előtt feküdt a földön. Néztük egymást, majd megkért, ha elmegyek, hagyjam már nyitva neki a szobám ajtaját, hogy befekhessen az ágyamba. Finoman céloztam rá, hogy még visszajövök, bezártam, és elmentem. Nem botlottam ám ilyen egyszerűen a buszállomásba. Az útikönyv szerint az alig öt percre lévő Barámke buszállomásról (karadzsát) indulnak a buszok délre. Négy éve, amikor az útikönyvet írták, még lehet, hogy így volt, de mára az egész placcot belepi a szemét, és az autógumi, a személyszállító cégek kis irodáinak meg csak hűlt helye van. Egy cég maradt, kb. olyan irodával, mint ahogy a szobám kinéz, el lehet képzelni, de csak a reptérre visznek utasokat. Kérdezem, hová menjek most, ha délnek akarok menni, egy másik garázst mondott, de olyan arabot beszélt, hogy csak lestem, úgyhogy mutogatta, merre menjek. El is indultam, de nem találtam semmiféle másik garázs nyomát, hiába kérdezgettem, csak bólogattak, hogy nem, nem. Megkérdeztem egy közelben lévő kisbuszállomáson, mégis, hová tették a buszokat, a nagy, mozgó dobozszörnyeket, de csak akkor nyugodtam meg, amikor az egyik posztoló rendőr is nagyjából ugyanazt mondta. Intsek le egy kisbuszt, kis tömeges városi taxi-és busz ötvözete, amik mindig tömve vannak, noha igen sok van belőlük, és menjek el vele a Der’a Karadzsátba, majd ott találok valamit. Miért lenne rajta ez a három közül bármelyik térképemen? Kiértünk a külvárosba, ehhez a kisbuszállomáshoz. Itt felültem egy nagyobb buszra, és ültem kb. egy órát az izzadságomban, mert ablak csöppnyi, légkondi nyista, és addig nem indulunk, amíg meg nem telik a busz. Többször is rákérdeztem, „ugye Boszra felé is megyünk?”, mindenki bólogatott. Elindultunk, az elején még követtem a térképen, hogy a határváros Der’a felé megyünk, az jó, irányban van, aztán elbóbiskoltam. Amikor felébredtem, láttam, hogy gyönyörű vidéken járunk, illetve hogy fogalmam sincs, merre lehetünk, mert azok a kis települések, amiket elhagytunk, szintúgy nincsenek rajta a térképeken. Hozzá kell tenni, hogy minden kis falucska saját méretéhez viszonyítva óriási Nagyaszad-emlékművel rendelkezik, de van, ahol már frissítettek a 2.0.-s verzióra. Az út mentén birkanyáj, sátrak, és nem ám szatellites, parabolás, mint Kuvaitban, az extra itt, hogy van tető. Nem győztem kapkodni a fejem, annyi volt a látnivaló, sajnos fotózni a buszból nem sikerült, ha kocsival jövök, tízméterenként meg kellett volna álljak egy-egy képért, meg is feledkeztem arról, hogy nem tudom, hol vagyok. Megkérdeztem a töröttkarú hétévesforma gyereket, aki a busz kalauza, és mindenese volt, hogy állunk Boszrával, mire a következő faluban leszállított, hogy menjek át az út túlvégire, és várjak egy kisbuszt, mint az a két öreg, ott. Jó. a hely nevét sem tudtam, jött egy kisbusz, mondom, hová, hát egy garázsig elviszünk, mondták, jó, akkor legyen a garázs. Láttam egy táblát, a város 39 km, jó, az nem reménytelen. És valóban, végül akadt egy mikrobusz, ami elvitt a városba, ami sokkal nagyobb, mint azt a turistatérképeken ábrázolják, legalább egy nagyközség. Ily módon a város szélén szálltam le a buszról a negyven fokos déli napon, és indultam el a csábító műemlékeket keresni. Újabb térképolvasási problémák, mert a főutca, legalábbis, amire azt hittem, hogy az, nem az, mert a külvárosban voltam, de szaladtak utánam, meg bicikliztek mellettem a gyerekek, mit keresek én az ő területükön, ahová normális turista el nem jut. Kitartó menetelés, és kérdezősködés után (lövésem nem volt, hogy a fenébe mondja az arab, hogy „amfiteátrum”, aztán kiderült, hogy csak „színház”) végre megtaláltam, amit kerestem. Azt hiszem, van már fogalmam arról, mi az a zarándoklat, amikor valami nagyon hív, és oda menni kell. Ilyen az a bámulatos egészben fennmaradt római színház, ami köré muszlim erőd épült, az nem zavart senkit, hogy mi van középen. Én is ilyen kettő az egyben helyen laknék szívesen. Elfogadták a kuvaiti diákomat, bizonyára az is segített, hogy előttem három szaúdi diák volt, akiknek szintúgy nem volt nemzetközije. Az erőd egyszerűen varázslatos. Fáklyafények, de nagyon sok helyen az is hiányzik, és a sötét folyosókon kell bolyongani. Néha-néha beszűrődik némi fény a lőréseken, és az ember szinte látja maga mellett a bástyákra futni a katonákat.

Turista gyakorlatilag nem volt a mai nap, jó, volt egy oszlopölelgetős francia házaspár, de elég nagy volt a vár mindannyiunknak. A külső részét fedeztem fel először, voltak helyek, amiknél tábla jelezte, hogy tilos a bemenet, de ez engem nem tart vissza, az egyetlen személyzet a jegyárus a kapuban. Nyilvánvaló, ezer oka lehet, hogy nem szeretnék, hogy oda bemenjenek, pl. omlásveszély, vagy a polgármester ott tárolja egzotikus skorpiógyűjteményét, de kiábrándító, hogy az egyik ilyen terem használt autógumiraktár volt, a másik pedig afféle csövesek fekvőhelye. Mivel egyikre sem volt szükségem, felmentem a tetőre, a várfalra, belátni a várost, de nem is az az érdekes, hanem ha befelé fordul az ember. A második században épült színház legtetején álltam.

Nem domboldalra épült, ami ritka, de az akusztika így is kiváló. Minden páros évben megelevenedik egy nagy fesztiválra, hát, ideje lenne, mert a fénykeverőpultot vastagon benőtte a pókháló. Imádtam olvasni a görög, latin, és arab feliratokat, amikről a franciáknak fogalma sem volt. A görög jelentéséről nekem sem, de már az olvasás ténye felvillanyoz. Nem messze ettől a csodálatos helytől egy egész városka maradványi bukkannak fel. Lakóházak, fürdők, templomok romjai, amik többnyire mecsetként funkcionálnak. Négyzetkilométeres terület, utcákkal, házakkal, amiket a helyiek bérbevettek a rómaiaktól, és benne laknak. Sajnos felbukkannak a szuveníros standok is. Ez a terep nyílt, belépő nélküli, elkerítve sincs, hogy is lehetne, ha ott laknak. Megállok egy XI. századi mecset előtt, kislány karonfog, arabul mondja, hogy nagyon régi mecset, mondom, tudom, és Fátima után nevezték el, kinyit egy vasajtót, amivel közelebb ugyan nem lehet kerülni a –ha jól láttam, ma már nem működő- mecsethez, majd egyiptomi kunyerálós módra, elkezdi ismételni az egyetlen nem arab szót, amit ismer, money, money, money. Ez volt az egyetlen ilyen élményem, hálisten, de kíváncsi vagyok, mint mondtak neki a szülei. „Nyisd ki az ajtót, és csak mondjad?” Oszloperdő, mosott ruhák, biciklis kissrácok. Néhol birkák. Tökéletesen megérte idefelé a több, mint három óra utazás (ha találok közvetlen buszt, akkor csak kettő talán). Délután felé járt, szombat van, nem tudtam, mikor indul az utolsó busz, és nem akarok későn hazakerülni. A buszmegállóban semmi, beugrottam az egyik kisboltba vízért (Szíria mentes a bevásárlóközpontoktól, csak ezek a kis aranyos boltocskák vannak mindenütt), és megkérdeztem az ipsét, nem tudja-e mikor megy busz vissza a fővárosba? De, tudja, de mindegy is, menjek vele. Felültetett maga mögé egy motorra (azt néztem, itt már a tízévesek is motoroznak a falvak közt), majd elvitt egy buszvállalat irodájához, és mit ad ég, épp indult a buszuk, amire gyorsan felkapaszkodtam. Ez rendes távolságinak nevezhető, légkondival. Hazafelé arra kárhoztattunk, hogy az Orion tévén a szír egyes csatornáról felvett szappanoperát nézzünk dvd-ről, mulatós főcímzenével. Az utazóközönség változatos, pár hetes csecsemő is volt köztünk, mellém egy tök normálisnak látszó fazon ült le, az is lehet, titkosügynök volt. Harminc kilométer után kaptunk egy kis vizet egy műanyag pohárba, az íze olyan volt, mint a fogorvosnál az öblögető, de engedelmeskedve a csoportnyomásnak, nem köptem vissza, hanem lenyeltem. A buszvégállomás majdnem a városon kívül volt, még csak meg sem említik az útikönyvben, hogy létezik, de a térképek sem, pedig elég forgalmas, ezek szerint ide lett kihelyezve a Barámke. Mikrobusszal jöttem haza, és mondtam a portásnak, hogy holnap másik városba költözök, de tizenegy nap múlva visszajövök, insalla. Nagyon remélem, nem a „szállodája” feletti megelégedésemet fejeztem neki ki ezzel, hanem az én sóherségemet.