Május 28. Csak akkor nyugodtam meg, amikor végre felszállt a gép, szabadság, illetve az ezzel járó bizonytalanság. Ki voltam merülve, aludnom mégsem sikerült, ekkor találtam ki ezt a fantáziadús címet is. Szegény Yoshira gondoltam, aki nem tudott eljönni, pedig minden vágya volt, hogy lássa a Crac des Chevaliers-t, a lovagvárat. Helyette egy kendős nő alszik most mellettem, a másik oldalon meg egy kuvaiti fickó bámulja, ahogy írok a noteszembe. Felszállás előtt a légitársaság köszöntője után a monitor, és a géphang elmondott egy vallásos útiáldást, a muszlim utazók imáját. Csak nem lesz rá szükség. A légikísérőnek hiányzott a jobb füle, ha rossz a szeme, marad a kontaktlencse. Fehér ember egyedül én voltam a repülőn, ezért mindenki nézett, de különösen a gyerekek. Első utam „fapados” légitársasággal, ez a Közel-Kelet olcsó utasszállítója, a Jazeera Airways, az olcsóság azonban nem jelent utasbarátságot. Adnánék alaposan kikupáltak, hogy bármit kínálnak is mosolyogva a gépen, el ne fogadjam, mert kifizettetik. És lőn, a kétórás, ezerkétszáz kilométeres út alatt egy egyiptomi zenés filmet vetítettek, de hogy a hangot is halld, fél dínárt kell fizetned a fülhallgatóért. Ez a fickó jobbra még mindig pofátlanul próbálja olvasni, amit írok. Ne olvasd, nézd a filmet! A szerencsés földetérés után első utam a pénzváltóhoz vezetett, elhajtottam az ajánlokozó taxisokat, nem jó az, ha látják, van pénzem. Egy maszekkel egyeztem meg végül, nem volt taxis, csak azt mondta magáról; Kuvaitban is sokan keresnek ezzel egy kis mellékest. Mónival, a magyar ösztöndíjassal úgy egyeztünk meg, hogy a Hotel Ghazalban veszek ki szobát. A hotel honlapján annyi állt a cím helyén, hogy Souk Saroujah, hát odavitettem magam. Legalábbis a szúkba, mert a hotelt a hajnali négykor ébren lévő, és az utcán lebzselő emberek nem ismerik. Amolyan hátizsákos hotel lehet, ami össz-vissz egy emelet, mint ahol Kairóban laktunk két éve. Bóklásztam, hátha találok valamit, de semmi. Felhívtam őket a kuvaiti számomról, mégis, mi a cím, egy utcanevet mondott az álmos hang, odamentem. Természetesen a város leghosszabb utcája, én meg fáradtam csomagjaim súlya alatt. Írtam Móninak, hogy mindegy, hát ma nem alszok, majd találkozunk. Megint felhívtam azért a hotelt, visszakérdezett, mégis mit akarok, szerinted, ugye, majd elcsodálkozott, hát miért keresem én, amikor nincsen neki szabad szobája. Tovább bandukoltam a csomagjaimmal, a hajnali Damaszkusz gyönyörű. Mindenütt, azaz mindenütt kint lóg a Kisaszad képe. A papája, Háfiz al-Asszad 2000-ban halt meg, harminc évi nem éppen demokratikus kormányzás után; itt nem ajánlott politizálni, mi se tegyük. Az általam Kisaszadként nyilvántartott fickó, a fia, akinek kedvéért még az alkotmányt is megváltoztatták, az elnökké választás életkori cenzusát leszállították 34 évre, jé, ő pont harmincnégy éves volt akkor. Kuvaitban is kint lóg a bölcs vezér, az emír arcképe mindenütt, de nem ekkora mennyiségben. Ráadásul a Kisaszad szereti, ha fotózzák. Az emírről Kuvaitban egy-két beállítást lehet látni, kizárólag jövőbe tekintő, tízcentis vigyorral. Itt egy negyvenes emberről van szó, többnyire öltönyben, és millió variánsban. Mosolygós, szigorú, misztikus, kacér, mindenféle plakát kapható, és látható, szívecskékkel-anélkül, jelmondattal, vagy anélkül. Mindenütt jelen van.

Jártamban-keltemben be-be nézegettem a hotelekbe, de azok a szobák, ha voltak is, túl drágák, és túl jók voltak. Minek nekem tévé, én utazni jöttem. A Merjehnél (Mártír tér) találtam egy kis hotelt, ott vettem ki szobát 300 líráért, olyan ezer-ezerkétszáz forintért. Szobát, na az túlzás, egy patkánylyuk, afféle gardrób volt szerintem, az ágyam faltól-falig ér. A plafonon ventillátor, ami nem működik, a falon telefon, ami szintén rossz. Van egy másik ventillátor, de ha az be van dugva, akkor nincs szabad konnektorom. Egy kis mosdó, ahol csak tíz másodperc után kezd folyni a víz. Kipakolni nem fogok, mert nem tudom, mit hoz a holnap, és mert nem is lenne hová. Egyetlen előnye, hogy valamennyire tiszta, nincsenek állatok sehol, bár az ágy mögé nem néztem be, és nem is fogok. A folyosó végén van egy kád, amit amikor mutatta eldöntöttem, hogy én azt nem. A WC a másik problémás helyiség, mert nem az, hogy rendes bolgár WC lenne, az a guggolós, vagy hogy hívják, utálom, hanem gyakorlatilag egy luk a földön. Egy szűk luk. Nem ecsetelném tovább, meg sem lep, hogy lehúzni sem lehet, az úgy majd lemegy valahogy, magától, ez lenne az elve? Ezt sem fogom gyakran látogatni, inkább igyekszek belógni az ötcsillagos szállodákba, mivel fehérbőrű vagyok, megtehetem gyanú nélkül. Elvágódtam, és fel sem keltem háromig. Körülnéztem a környéken, az amerikai elnök által a „gonosz tengelyébe” sorolt ország fővárosában. Már hotelkeresés közben is sikerült jópárszor eltévednem, ami elmebaj, mert jó térképolvasó vagyok, és a térlátásom is kiváló, egyszerűen elszoktam a normális helyektől. Kuvait az autópályatérkép, itt bejárható a város gyalog, imádom az ilyeneket, csak emiatt tévesztem sorra a kanyarokat. Az első ami szembeötlő, hogy emberek vannak az utcán. Van utca! Macskaköves, imádom, könnyen beszélek, nincs kocsim. Vannak emberek! Az emberek normálisak! Ezalatt azt értem, hogy hagynak élni, senki nem akaszkodik az emberre, mint a pióca egyiptomiak, akár húsz percre is, hogy eladjanak –bocsánat-egy szaros papiruszt.

Helyi férfiak és nők karonfogva sétálgatnak az utcán – ez Kuvaitban elképzelhetetlen. Mindenki kedves, és értékeli, ha arabul szólnak hozzá, mert senki nem beszél idegen nyelven. Én semmi mást nem használok, csak az arabot, bár a dialektus  azért nehezen érthető. Az első nap benyomásai alapján ez az eddigi legjobb arab ország, ahová eljutottam, mondjuk nekem a végletek jutottak, Kuvait, Egyiptom. Az idő is jó, kellemes, jó, itt is harminc felett van, de nem negyvenöt. Van azonban kosz, meg szemét korlátlan mértékben, de azt meg lehet szokni. Az óvárosban, és a citadella negyedében kóboroltam, aztán találkoztam Mónival, aki ellátott tippekkel, és térképpel. Nagyon különböző ám a két ország ösztöndíj-rendszere, de ezt nem itt fogom elmesélni. Ettem fagyit, fehér íze volt, de nem tejszín, és nem vanília, valami egyedi, hatalmas adag, a bödönből kézzel teszik rá a tölcsérre, egy maroknyit, és beleforgatják aprított pisztáciába. Nem véletlenül állandó a tömeg a boltban. Visszafelé lelki békére leltem napnyugatkor az Omajjád-mecsetben, majd hazajöttem aludni.