Május 2. Olyan hullámverés volt ma, hogy evezni ma külön művészet volt ezen a tengeren. Bőrig áztunk, viszont kialakult egy nyers csoportbeosztás, én a kötözött hajós hímcsapatban evezek a jobb kettesen. Izgi. Sajnos a tengervízben az a legrosszabb, amikor húsz másodperc múlva elpárolog. Ekkor a hajból mint a hó, elkezd hullani nem a korpa, nem a serke, hanem a só. Ha a szemedbe megy, nem látsz tőle. A gyerekek még mindig tündérien modogatják, hogy „te vagy a bohóc”. Az indiai életmentő, aki katonai egyenruhában hűsöl, és szunyókál a strandon (ha erről mintázták volna a Baywatchot, meg is bukott volna), jófej, India déli részéről jött, mondta honnan, a hely neve valami olyan, mintha a „v, r, b” mássalhangzókat hadarnád magukban tíz másodpercig. Ő is, mint azok az indiaiak, akikkel itt sikerült beszélnem, megjegyezték, mint Obelix a rómaiakról, hogy „lököttek ezek a kuvatiak”.  Este Ksawery bejelentette vacsoránál, hogy átjön. És tényleg, csak úgy, és bár az a meggyőződése, hogy én egy megrögzött mizantróp vagyok, és utálom az embereket (ha tényleg utálnám, nem élnék belőlük), de az utóbbi időben nem tud meglenni a cinikus humorom nélkül. Bár tervezték korábban az indiai hétvégét, nem jött nekik össze, mert nem akciósak már az árak, így elhalasztották az utat a nyárra. Valószínűsíthatően nem lesz belőle semmi. Most úgy alakult, hogy Futurama rajzfilmet néztünk, itt röhögött húsz centire, mint a fakutya, de a végén csakazértis csak annyit mondott, „nem rossz, de nem az én stílusom”. Mielőtt elment volna, meghívott legközelebbre.