Április 11. Ma kimaradt az edzés, és azt hittem, egyszerű, csendes napom lesz. Este hat órakor ez az egész ábránd szertefoszlott, mert egyik pillanatról a másikra bekövetkezett a legrosszabb, a semmiből lecsapott az eddigi legnagyobb homokvihar. Villám, fakicsavarás. Amilyen az ablakok szigetelése, épphogy felfogtam, mi történik, a szobában csakúgy, mint odakint, leszállt a köd, vagyis a homok. Gyorsan rádobtam valami rongyot az elektronikára, majd elkezdett szakadni az eső. Fanatikusabb hívők azt hihették, itt az ítélet napja. Próbálom menteni a dolgokat, amikor egyszer csak literszám kezd ömleni befelé a sár a csukott ablakon (egyébként a kilencediken lakok). A szobám fele elúszott, közben igyekeztem valami szigetelőanyaggal elzárni a víz útját, ami csak ömlött befelé. Nyomorult nedvszívó kendőkkel próbálkoztam, és az egyliteres fazekammal háromszor kellett fordulnom, annyi sarat szívtam ki a szőnyegből. Az egész húsz perc alatt történt, bele se gondolok, mi van, ha nem vagyok itthon. A kínaiak hívtak megint vacsizni (az ő szobájuk is elázott), vagyis jelezték, hogy lesz, de tizenegyig nem történt semmi, és ők nem éjszakáznak, így ettem valamit helyette. Épp a vadaskonzerv utáni mosogatás közben hív Kerím, hogy tálalva. Átmentem, ott voltak a japánok is megint, többféle étel is készült, megint volt gombóc, jaj, és azt a levet is megitták, amiben kifőzték, jesszus, valami spagetti-féleség is, meg rizseshús. Egyik sem nyűgözött le, de ők jóízűen csámcsogtak. A vége felé Takumi dobta be legutóbbi asztalhoz illő sokkját. Odafordult hozzám, és megkérdezte, hogy amikor pisilek, azt állva, ülve, vagy milyen pozícióban teszem. Csak azért, mert Yoshihikoval egy emeleten laknak, és az a Yoshi nem csukja magára a WC-ajtót, és ő mindent látott. De nem is ez volt számára a legrosszabb, hanem az, hogy Yoshi állt. Ez elborzasztotta, egyrészt mert ha ő áll, minden körülmények között lepisili magát, másrészt épp a múltkor beszélgetett két órát a követségén valami japán felmérésről az emberek szerte a világban viselt vizelési szokásait illetően, ami kimutatta, hogy a japánok általában ülnek. Olyan komolyan öntötte ki lelkéből ezt a problémát, hogy nagyon ciki lett volna azt jeleznem, pajtás, te hibbant vagy. Adnán aztán volt olyan rendes, és hazafelé kölcsönadta a Lonely Planet útikönyv szír kiadását. Mondta, a múltkori szünetben, amikor ők mentek,  lányok nem voltak normálisak, semmi tervük nem volt, ahogy leszállt a gépük Damaszkuszban, és először egy könyvesboltot hajkurásztak, hogy megvegyék a könyvet. Mi ennél felkészültebbek leszünk, insalla.