Március 28. A kínaiak tegnap megígérték, hogy ha jó lesz ma az idő, főznek valami kínai kaját. Jó idő volt, mégis gubbasztottak vacsoránál, nem mentek bevásárolni. Pedig ha én kitalálom, hogy főzök, akkor az sem érdekel, ha jön a cunami. Hazafelé az Internet place-ről találkoztam a magányoskodó Adíbbal, kérdezem, mit csinál. Semmit, csak sétál. Jó, akkor ha végeztél, gyere a szobámba, tudod a számát, ugye? Igen, de minek? Jó, akkor ne gyere. De, de, jövök. És jött is. Annyira látszik rajta, hogy magányos szegény, hát miért ne magányoskodjuknk együtt. Vagy három órát beszélgettünk, ma kapott éppen rossz hírt, mert haza akarnak menni május végén valami nagy vizsgára a kínai egyetemen, de nem mehetnek haza addig, amíg nem szereznek innen bizonyítványt, különben nem ismerik el itteni tanulmányaikat. A vizsgát meg decemberben is megcsinálhatják elvileg, csak az meg nem előnyös nekik, úgyhogy nagy a dilemma, mit csináljanak, Kerím csaja is türelmetlen már, ahogy hallottam. Ami meglepő volt, hogy Magdy már 7 éve (!) tanul arabul, ami látszik is, mert ő a legjobb, és odahaza tanít is az egyetemen. Hát ez az egész számára kínzókamra lehet, mert itt semmit nem tud tanulni. Ez tényleg rettenetes, és sajnálom szegényt, mert nem itt lenne a helye a bolondok között, meg ahol olyanok bénáznak, mint én. Megköszönte a vendéglátást, nagyon hálás volt érte, mondtam, jöjjön bátran legközelebb is.