Március 21. Tegnap este a lányoktól annyit sikerült megtudnom, hogy ma dél felé kimegyünk a sivatagba. Egyedül Venci csatlakozott hozzánk a sakanból, a többiek mind mást csináltak. (Mint utólag hallottam, Ksawery templomban volt, és valamiért ezt cikinek tartotta elmondani) Délben még rengeteg időm volt ebédelni, lementem, én voltam egyedül, meg egy bahreini srác. Ezek ki nem hagynának egy csevegést, így mint itt általában másokkal, két út állt előttünk a kötelező hogyvagy, hogymegyatanulás, nehézazarabnyelv témákon túl. Az „A” variáns a focit jelenti, ami az itteni hímek életét gyakolatilag uralja, ehhez jön még a keleties szenvedély, vagy rajongás, vagy őrültség, ahogy tetszik, ahogy erről beszélnek. Én utálom a focit, nem értek hozzá, nem ismerem, tehát ez nem pálya. A „B” variáns viszont az, hogy milyen szép városból jöttem, és ők is nagyon szívesen utaznának oda, mert lévén Európa, bizonyára minden sarkon tízesével integetnek az olcsó utcalányok. Ez a srác választani sem hagyott, rögtön ebben mélyedt el. Vencivel aztán egyre vártuk a lányok telefonját, végül kettőkor indultunk el. Egy kuvaiti jött el értünk, név szerint Mitch (mint a Baywatchban), akinek aztán a nap végéig sem sikerült megjegyeznie a nevemet. Következetesen Tony-nak hívott, majd kétszer Robertnek, és egyszer Ahmednek. Oda se neki, a nevekkel én is hadilábon állok. Elmentünk a lány sakanhoz, ahol bevártuk Venci barátját, és Viktória mókuskáját Shabant, ő az, akivel Viktória kalligráfiaóra helyett hetyeg. A lányok közül sem jöttek el sokan, Salome (még mindenki a hajával foglalkozik), Krisztina, Maryam, Ászia, és Paulina. A barátja, Peter azt ígérte, később utánunkjön, de végül nem tudott sajnos. Ászia, a német muszlim lány talpig fekete lepedőben panaszolta, hogy hat kilót hízott az utóbbi időben, egyrészt vézna, mint a kisujjam, másrészt meg azt aztán senki nem látja a feketétől. Elindultunk lefelé az autópályán, mintha csak Ahmadiba mennénk, a színházba, csak nem kanyarodunk le. Láttuk az olajipar épületeit, valami hatalmas területen, és igazi kuvaiti módra haladtunk a két bőrüléses, tipptopp dzsippel, kilométereken át a két sáv közti elválasztóvonalon, mindezt pusztán heccből. Ha-ha. Valahol félúton Ahmadi, és a határváros Nuwaiseeb közt, bár igazából isten tudja hol, lekanyarodtunk, és fejest ugrottunk a sivatagba. Szó szerint ugrottunk, mert út az nem nagyon volt, bár nem úgy kell ezt elképzelni, hogy méteres homokdűnék vannak aranyló homokból, ez nem a Tatooin bolygó, hanem inkább hasonlít egy külvárosi elhagyott játszótér homokozójára. Ezt kell elképzelni végeláthatatlan méretekben, egyfelől autópályával határolva, itt-ott egy kis szögesdróttal, meg a „hétvége van, és kimegyünk a telekre” érzéssel, és már ott is vagyunk. A sátrat bérelték a mai napra, egész nagy, és bár egyszerűen utálok sátorozni, ez nagyon kellemes volt. Mondjuk néha bármi kellemesebb a kinti világnál, Mitch megjegyezte odafelé, hogy az időjárás ma nagyon szexi, negyven fok van, és nagy szél. A sátor mellett mosdókalyiba, meg valami raktár, a sátorban szőnyeg, helyi ülőgarnitúra (tehát csak pár centire a földtől), valamint villany, dvd, és tv négyszáz csatornával. A lányok azonnal kimentek focizni, Ászia vitte a prímet, mert a ruhájától nem látja, aki mögötte áll, nála van-e a labda. Akik nem játszottak, azokat én szórakoztattam kártyával, majd mindenki felkerekedett, és elmentünk vadászni. Ezt úgy kell érteni, hogy beültünk a dzsipekbe, aztán Maryam mondja, hogy jaj, ne menjünk még, mert Ászia a sátor mögött imádkozik. Ezután ő is eltűt egy pár percre, gondoltam, mit csinál, megtéríti? Kiderült aztán, hogy Maryam is muszlim, na ez az, amit soha, de soha nem gondoltam volna, hiszen annyira világi léleknek tűnik. Elindultunk, Shaban és Mitch kb. húsz pecig szórakozott azzal, ki tud gyorsabban menni, ki tud szebben cikkcakkban menni, és ki tud nagyobb port kavarni hirtelen fékezéssel. Ilyet én még csak a vidámparkban éltem, ott van egy ilyen játék, ha még megvan, a Kanyargó, na, az forog, mint majom farkán a stanicli, de ráadásul itt még hepehupás is a terep. Könnyeztünk a röhögéstől (meg a homoktól), ahogy az előttünk lévő kocsiban középen ülő Salome feje úgy jár, mint a metronóm. Még jó, hogy nem ebédeltem sokat. Elmaradtunk, mert Shaban a sivatagi madárkákat vette célba, hogy majd elkapja a motorháztetővel a marha. Szerencsére egyet sem talált el, azt viszont elérte, hogy a hátsó kerék mélyen elmerült a homokban. Valahogy kiügyeskedtük, és mentünk a többiek után vakondra (?) vadászni. Találtunk egyet, az épp elbújt a kis járatában, Mitchék megpróbálták kihalászni. Szegény párát nagyon sajnáltam, mert amikor minden próbálkozásuk csődöt mondott, azok a parasztok ráálltak a kocsival a lukra, és bevezették neki a kipufogógázt. Hát ember az ilyen? Hálistennek hamar feladták, jött a rodeó. Egyvalaki vezet, a többi pedig lóg a kocsi oldalán, vagy épp tetején, mint a zsúfolt indiai vonatszerelvényeken, ahol a kupéban már nincs több hely, felülnek a tetőre. Ez aztán nagy élmény volt, csak párszor zavart meg az, hogy Ászia miatt át kellett rendezni a dolgokat, mert ő fotón nem akar szerepelni, ég tudja, miért, de vagy egy órán keresztül döngettünk így csüngve a sivatagban. Visszamentünk a sátorhoz szussznni, majd megint el, ezúttal a közelben béreltünk egy-egy négykerekű kismotort, vagy micsodát, 2 KD-ért, félórára. Első alkalmam motoron, és ezt is, mint eddig majdnem mindent, menet közben tanultam meg, hogyan kell használni. Azzal aztán lehet repeszteni, meg a nagyobb dűnéken ugratni. Körben senki, csak a puszta, lehet menni, de időközben beesteledett, így nem láttunk sokat. Újabb hatalmas élményem volt, mert az utóbbi időben mint mozgó járművet csak a bevásárlókocsit vezetem. Magamon kívül voltam az örömtől, majd hirtelen ugyanezzel az örömmel átitatva egy éles kanyarnál kirepültem a motorból, összevissza horzsoltam, és zúztam magamat, aztán a motor is át akart mé jönni rajtam, de az is, akkor annyira jólesett, éreztem, hogy élek. Egy órával később már csak a fertőtlenítő csípéseit éreztem. Lejárt az időnk, indultunk volna vissza, de Maryam észrevette, hogy nincs meg a szemüvege, így ködlámpánál próbáltuk megkeresni. A sivatagban nappal sem lehet megtalálni semmit, nemhogy éjjel, és még szerencse, hogy nem kontaktlencséket vesztett el. Kutatás közben találkoztunk egy gyönyörű, ennivaló, igazi, az ismeretterjesztő adókon is látható kis fehér sivatagi ugróegérrel. Az egy kis gyöngyszem! A szemüveg viszont nem lett meg. Visszamentünk, szórakoztak egyet a szlávok a másik nyelvén, ez számukra megunhatatlan, én utálom, mert egy árva kukkot nem értek, ha valamelyiken beszélnék, akkor ziher, hogy élvezném. Majd egyszer. Sajnos eljött a hazaindulás ideje, mert a lányoknak zárás van. Mitch hozott húst, és volt grillsütő is, de egyszerűen nem volt idő a hússal foglalkozni. Visszamentünk Keifánba, hullafáradtan, ott találkoztunk ismét Peterrel, aki egy Chico nevű kiskutyát ölelgetett. Nem szeretem a kutyákat, de ez kicsi, és már rég láttam, megszeretgettük egy kicsit. Még Ászia is ellágyult, de nem simogatta meg, mert attól még, hogy kicsi, és buta, de angyali arca van, még tisztátalan állat a vallás szerint. Elköszöntünk a lányoktól, majd Mitch hazahozott minket. A sivatagban van a szabadság, és világos, miért szereti mindenki. Nincs ott senki, nem kell megfelelni senkinek, oda lehet ülni a lányok mellé (kivéve Ásziát), és egyszerűen olyasmiket csinálni, amit máskor, máshol nem. Igaz, a szemöldökömből is száll a por, de megéri. Túl sok jó kép lett, és kissé el vagyok havazva, de egy különszámban majd érkeznek. Itt.