Március 8. Déltájban összefutottam a volt Névtelen Csoki Szomszédommal a liftben, megígérte, hogy meglátogat, de hálistennek nem fog, mert nem tudja a szobaszámom. Háromnegyed négyre hirdettek találkozót a busznál, hát háromnegyedkor még mindenki bőven imádkozott, várható volt, hogy csak valamivel négy után indulunk el, és mindig akad valaki, aki a sarokról sprintel a busz után. Húsz-huszonöt perc utazás után meg is érkeztünk Jahrába. A vár inkább erőd, mert földszintes dolog, 1920-ban itt győzték le valami szaúdi csapatokat, most autópálya fut mellette. A Nemzeti Múzeum beszállítója renedezte itt is a „kiállítást”, voltak –idézem a múzeum hivatalos magyarázata szerint- „régi” kardok, és „régi” mezőgazdasági szerszámok.

 Végigjártuk a kisszobákban berendezett műanyag figurákat, és ennyi volt a dolog. Ihsan, a sofőr kért meg, hogy csináljak róla egy fotót a műanyag tevéknél. Majd kinyomtatom a városban, és odaadom, biztos örül majd neki. Ha a másik oldaláról nézzük ezt a vörös szerencsétlenséget, nem fizettünk egy kanyi belépőt, és ingyér kaptunk az erődről szóló kiadványt. A szerecsenek nagyon élvezték, csak nekem nem ment.

Vacsora után elmentem sétálni, megkeresni a boltot a campuson kívül, amit Ksawery említett, hát ahol mondta, ott még egy kőrakás sem volt, de találtam egy kis arab szendvicsbárt. Visszafelé elmentem a régi kisbolt felé a campuson, az bizonytalan ideig zárva. Bekukkantottam az egyetemre is, felszedtem a kiadványos állványokról két újságot, öt perc múlva rájöttem, csak és kizárólag azért, mert vastagok, szépek, még melléklet is van hozzájuk, és az ilyet odahaza pénzért adják. Töprengtem, mihez kezdek holnap, amikor a hétvégére feladott, rövid kis novellát fogjuk elemezni. Az első pár sort kiszótáraztam, de egyszerűen egy szót sem értek belőle. Szavanként világos, de együtt homály. Segítséget akartam kérni Ksawerytől, mire azt mondta, két mondat után odavágta a sarokba. Ez jó, hogy nem vagyok tehát egyedül, az viszont nem, hogy ő megteheti ezt, mert tud rizsálni arabul, de én nem, és így holnap Reichstag-méretű égésnek nézek elébe. Megjegyzem, az külön bosszant, hogy a távol-keletiek addig ülnek felette, és addig nem fekszenek le aludni, amíg kristálytisztán nem értik a szöveget. A rossz a dologban az, hogy én erre nem vagyok képes.