Február 23. Ksawery előbb jött haza, mint én, valami virtuális randija volt, én még maradtam estig Annáéknál. Azt mondták, ott a helyünk Húsvétkor náluk, a legnagyobb örömmel teszünk ennek eleget. Ja, Ksawery ajánlotta, hogy Badr, a tanárunk (mármint most csak az övé) indít egy kuvaiti helyinyelv –tanfolyamot nekünk, no nem ingyen, harminc dínárért. Nagyon remélem, ha ezt a pénzt befizetem (mert ezt ki nem hagynám annak ellenére sem, hogy nem hiszem, hogy vissza fogok ide térni később, és ezt a dialektust nem beszélik másutt a világon. Bár állítólag hasonló kicsit az irakihoz, belső tüzem csillapításán kívül más hasznát nem látom.) be is fog járni rendesen órát tartani. Tíz óra felé értem haza, Anna olcsó taxisával, Hakimmal, a liftben találkoztam Yoshihiroval, aki a délután folymán hívott kosarazni, de nem voltam otthon ugye. Épp filmet nézni készült a másik Yoshival, valami japánt, és hívott engem is. „Haszontalan napok” címmel futott, szerencsére angol felirattal, és két srácról szólt, akik teljesen lököttek, komikusok akarnak lenni, de rémesek, aztán bokszolónak állnak, az egyikből gengszter lesz, de a film végére nem történik semmi, és ugyanabba az állapotba kerülnek vissza, amiből kiindultak. Érdekes volt, fáradt voltam, de nem aludtam el rajta. Kiváló alkalom volt viszont ez arra, hogy kifaggassam a japánokat, min is nevetnek, illetve mit is láttunk a filmen. A módszer minden nehézség nélkül, teljesen világosan leírható, az alapja egyébként a történetmesélés, de mivel a szerepek nincsenek egyensúlyban, európainak elég nehéz lehet nézni is. Láttam, és elképzelem, hogy működik, hát utálnám, és torkomszakadtából ordítanék, te jó isten, hát ezt nem így kell, körülöttem meg minden japán felhőtlenül élvezné.