Február 6. Mint első utamon, most is nyolc óra volt a várakozási idő Isztambulban, amit imádott városomban töltöttem el. Először természetesen a Hagia Sophiát céloztam meg, legutóbb „hétfő miatt zárva” indokkal nem léphettem be. Feleslegesek a szavak, megragadó hely annak ellenére, hogy a turisták özöne nem is érti, amit lát, mégis fontosnak tartja, mert nagy. Hát igen, az építőknek a dicsőség, a halandóknak meg csak a káprázat jut osztályrészül. A múzeumban tádzsik festők kiállítása volt, egészen érdekes megoldásokkal, kicsit az extremitás felé is hajolva, pl. család jurtában, de osztrák hősöm, Klimt stílusában. A kertben az első napon elkezdtett macskagyűjteményemet is gyarapítottam, lásd fotó.

Két ismeretlen koreai lánykát is útbaigazítottam, igen meglepődtek a Fullától tanult koreai szókincsemtől, én meg attól, hogy útba tudom őket igazítani egy idegen városban. Átmentem az Aranyszarv-öböl túloldalára, Karaköybe (ez még mindig Európa), hogy kipróbáljam a tömegközlekedési ínyencségeket. Ez nem más, mint a Tünel, azaz az alagút, a bejárat egy ház földszintjén van, és a föld alatt visz fel egy sikló, az 1800-as évek végén épült, gyönyörű, csempézett állomásokkal. A másik végállomásáról egy nosztalgia-villamos visz el Taksimba. Visszamentem a tengerhez, visszasétáltam a Yeni Galata hídján.  Ez azért érdekes, mert felül megy a forgalom, de van alatta egy szint, ahol vendéglők, és utazási irodák sorakoznak végig a hídon. A fenti szinten az egész híd tele van pecásokkal, mindenféle korú, és nemű emberek, válogatás nélkül, és mind horgászik, mellette kis pitli, abban döglik a szegény zsákmány.

Jártamban-keltemben egész felfrissült a török nyelvtudásom, szükség is volt rá, mert senki nem beszél angolul, viszont a küszöbre ájulnak az örömtől, ha a külföldi törökkel próbálkozik. Az utcán csak megtalált egy cipőtisztító, nem akart semmit, csak ismerkedni, jókedvem volt, hagytam. Mikor aztán leráztam, elejtette egyik munkaeszközét, amivel utánaszaladtam. Ó, jaj, nagyon köszönöm, te vagy gentleman, de igazi, pucolok cipőt ingyen. Hát, ez nem bizonyult a legjobb ötletnek, mert mit tud ő pucolni a pasztájával a velúrbőr sportcipőn, de hagytam, mert kínos lett volna nem elfogadni, vagy csak nem bírtam megállni, hogy ingyen van. Hát a cipőm még mindig ritka hülyén néz ki, de ez eltörpült amellett, hogy a fickó pofátlanul leállt baksist lejmolni az ajándék tisztításáért. Csípőből rávágtam, hogy nincs pénzem, csak forint. De, de van nekem. Nem, nincs, mutogattam némi aprót, mire jött a dráma, hogy a magyar pénzzel problem var. Vettem a lapot, mondom problem yok, és egy százas érmét akartam a kezébe nyomni, mire látványosan megsértődött, és otthagyott. Vette volna el, jobban jár azzal, mintha semmit sem kap, de neki így esett jobban. Tovább sétálgattam a városban, majd fájós lábbal visszafelé hirtelen a nagy bazár, a Kapalı Çarsı előtt találtam magam, amit egyszerűen bűn lett volna kihagyni.

Mától ez a bazár nekem a bazár, a Khán el-Khalílinek sem volt ilyen csodálatos, meseszerű hangulata Kairóban. A keleti pofátlanság azért itt is működik, egy pólót, ami rendes boltban 10 líráért kínáltak, kezdőárnak huszonötöt mondtak, de túl fáradt voltam alkudni, hagytam a fenébe, különben is átfagytam, és csakúgy mint első nap, csak a harmadik villamosra fértem fel a visszaúton. A reptérre menet azon gondolkodtam, mikor fogok ide visszajönni, mert afelől, hogy muszáj, nincs kétségem.