Reggel kilenc, indulás a minisztériumba, kimegyek a buszhoz, a sofőr kér, hogy szaladjak már vissza, és mondjam meg a mushrifnak, hogy elmentünk. Visszamegyek, megmondom, mire kiszalajtja a biztonsági őrt a sofőrért, behívja, és irtózatosan lecseszi. Az nem derült ki számomra pontosan miért, én igyekeztem felszívódni, mintha ott sem lennék. Megjött Yoshi is, felültünk a buszra, indulásra készen, ugye csak kettőnknek kell most ez a túra. A sofőr még tollászkodik, de egyszer csak egy fekete mancs gesztikulál be a lehúzott ablakán. A gambiai aszfaltbetyár Bábá volt az, szerencsére a busz el volt függönyözve, így nem láthatott. A sofőrt kérdezte, hová megyünk, ó, minisztériumba, hát ő jön, segít, fordít, csupa szívjóságból. Egyrészt nem tudom, hogy neszelte meg, hogy megyünk, már a múltkor is csak „segíteni” jött, valójában csak szart kever, másrészt nekem aztán ne fordítson senki, könyörgöm, nyelvet tanulok, igaz, néha kézzel-lábbal, de tanulok! Yoshival nesztelenül fohászkodtunk, hogy adja már fel, végül a buszsofőr lerázta, hogy majd legközelebb eljöhet segíteni. Ha nem lenne, hát ki kéne találni. A minisztériumban viszonylag egyszerűen megtaláltuk az egyik kisfőnököt, annak rimánkodtunk, majd felküldött egy emelettel feljebb (az emeleten kezdődik a semmittevés), valami másik főnökhöz, két titkárnővel, álltak kint ügyfelek, de mindkettő vígan pasziánszozott. Ennek is rinyáltunk (el is várják!), majd mondta, hogy jaj, hát ez nem biztos, hogy fog menni (a kötelező dráma), Yoshi adja meg a telefonszámát, és majd felhívja, ha megkérdezte a mudírt, menedzsert, igazgatót, hívják bárhogy. Egy hivatalos tömb legfelső lapjára írta fel, minden jelzés nélkül, hogy kié a telefonszám. Csinált egy útlevélmásolatot, meg elvette a befizetési felszólítást, és ennyi. Yoshi várja, hogy jelentkezzen, pedig meglehet, csak egy emeletet kellett volna felmenni, ráadásul van felvonó is, valakinek az orra alá dugni, esetleg ír rá valamit, maximum egy pecsét, beütik a gépbe, és le vagyunk tudva, ez itt eltart egy hétig. Megyünk vissza a buszsofőrhöz, közben Yoshi meséli, hogy Haddzsi sem fizette ki a húszdínáros büntetést, nem tudom, melyik hülye volt az, aki nekem korábban azt mondta, kifizette, hát mindegy, mi sem fogjuk már. Mondjuk a sofőrnek mi volt, kérdezi, azt mondtam-e, hogy utazok, mondom nem, jaj, akkor vissza, és kérdezzem meg, ez okozhat-e problémát. Nem, nem okozhat, három hónapig csücsül a kártyám a gépben, bármikor átvehetem. Aztán a sofőr mondta, hogy nekünk kellett volna elkérni az ügyintéző kisfőnök számát, mert tíz perc múlva fogalma sem lesz rólunk. Mindegy, ha a papírt elrendezi, Yoshi majd visszamegy valamikor, és átveszi, én meg ha majd visszajöttem, én ráérek. Hazafelé kidobattam magam a City Centre-ben, pár szükséges dolgot elintéztem, és ebédeltem is, valami Little Caesar’s nevű helyen, pizzeriának mondják, de szerintem nem az, csak azt is lehet kapni. Másfél dínárért „ami beléd fér”-akció van, én szeretem az ilyeneket, mert belém sok fér. Este utoljára bementem a városba. Az egyik ipse a buszon fogta magát, és rágyújtott, egész úton ott füstölgött, senki nem szólt egy szót sem. Én már nagyon sok mindent láttam indiaiktól, és helyiektől egyaránt (az ajtót nem csukja be, mert ő a kiskirály, és mit érdekli, hogy a többiek fenekébe befújnak a mínuszok, elöl meg kijönnek; van átlag napi öt téves hívásom (!), amint hallják, hogy nem vagyok a babájuk, azt se mondják, fapapucs; átlagsebesség autópályán 200, sikátorban 150, ha előtte valaki 190-nel halad, felgyorsít 230-40-re, és megelőzi, de a zebrán is vígan belehajt a gyalogostömegek közé, hulljon a férgese, aki túléli, az fürge, jó lesz cselédnek), de ez nagyon betett, hogy már itt sincs nyugta az embernek a cigifüsttől. (Ha hazamegyek, meg tömjén lesz az emeleten, mert a szomszéd négerek napok óta ördögűzőst játszanak) Hazafelé egy vén banya (nem bántom, de nagyon öreg volt, és olyan figura volt, mint a mesében, három nap egy esztendő, és ha ledolgoztad, azt kérsz, amit akarsz) szólított le (nem azt kérdezte, hogy mi ül a vállán, mint a viccben), hogy milyen busz ez, ne. Mondom 51-es, az nem jó, neki a 103-as kell. Furcsálltam, hogy engem, külföldit szólít le, de itt a magyarázat: Alig látott már szegény, ez sminkje is elárulta, mert azt csak olyan ember csinálhatta, aki nem lát, és csak olyan viselheti ilyen nyugodtan, aki már nem lát. A buszok meg jöttek szépen sorban, percenként 7-8, központi megállóhely, minden járat megáll, úgyhogy jól begyakoroltam a számnevek használatát. Egészen addig, míg az én buszom nem jött, akkor sajnos magára kellett hagynom a szülét, különben háromnegyed óra múlva jön a következő. Este a tajvani Ali jött el elköszönni, nem biztos, hogy találkozunk már holnap, mert négyre megy a reptérre. Kérdezte, mit hozzon Tajvanról, mondtam, nem tudom, de ha egy kis apró szuvenírrel meglep, az nagyon kedves lenne. Ő két dolgot bátorkodott tőlem, egyszer mindenféle musicalt, mindenféle nyelven, hogy bővítse a gyűjteményét, másszor szalonnát. Minden bizonnyal gyulaikolbász-füzérekkel, és egy kisebb húsüzemmel a hónom alatt fogok visszatérni, hogy legalább egy hétig élvezhessem a sertéshúst, és Yoshi is csak bacont kért Magyarországról (lehet, Joelnek is hozok), mert jelentkeztek rajta a sertéshús-elvonási tünetek. Elenát is megkérdeztem, mert ugye ő szlovák, pozsonyi, hogy tehetek-e érte valamit, azt mondta, igazán kedves tőlem, hogy gondolok rá (nem is hitte volna, hogy eszébejutok, pedig szerintem kézenfekvő. A kedvesség a legjobb országimázs, és szerintem mindenkire nézve szégyen, hogy ez neki ekkora meglepetés volt), egy kis Pick-szalámit szeretne, mert nagyon szereti (én is, már látom magam, ahogy felakasztok egy egész rudat a mekkai imairányt jelző matrica fölé). Ő meg Jordániába megy két hétre nyaralni, kérdezte, mit hozhat nekem onnan, hát mondtam, nem tudom, nem vagyok arra ismerős, de majd kitalál valamit. Ha nem, hát nem, nem ajándékért hozok neki szalámit, hanem ajándékba.