1429. muharram 1. Újév napja, mégsem ez volt az ürügy, hogy együtt egyen majdnem az egész kezdő csoport, hanem, hogy letettük a vizsgákat, és nem kell látnunk Ibrahimot egy darabig. Délben találkoztunk fiúk odalent, hát persze, hogy nem sikerült még fél egykor sem elindulni, Yoshihiko délben kelt, az a betyár, rá vártunk, addig néztük a tévét. Valami történelmi szappanoperát adtak, a szokásos sablon, az urbánus turbános harcba vágyik, a nője nem akarja, mégis elmegy, stb. A csajnak hihetetlen tág könnycsatornái voltak, más érzelmet ki sem tudott fejezni, és a fél óra alatt legalább hatszor zokogott valamiért szegény, hol örömében, hol bánatában. Szépen volt megcsinálva, a vásári jelenetben szerintem profi volt a statisztamozgás, viszont színészi játékról természetesen senki esetében nem lehet beszélni, a vágások is rettenetesek voltak, viszont gyönyörűen beszéltek, és simán lehetett érteni. A főszereplő fickó meg az utolsó percekben (mert megjött Yoshi, de még meg akartuk várni, mi történik velük) rázendített egy hatalmas tirádára, kiment az utca közepire, és csak mondta, mondta a sirámait, hatalmas nagy égi felvételek, isten-szubjektív, mert fohászkodik, közben mentek el mellette a statiszták, „az utca népe”, és egytől egyig mind megbámulták, hogy „mi ez az aréna az utca közepén, hülye ez?”. Ez tetszett. Mivel nem járnak a campusok közti buszok, kénytelenek voltunk tömegközlekedni, de csak félútig megy a busz, onnan még legalább annyi séta, a lány sakan bejárata helyett így a tőlük nem messze lévő Pizza Hutban találkoztunk. Ott volt mindenki, aki számít a kezdőből, a lányok, akik szinte mind elutaznak Egyiptomba, vagy Szíriába, esetleg Amerikába a jövő héten; a fiúk, akik ugyanez, de eljött Takumi és Mudzsib (szegény afgán srácot nem Mudzsinnak, hanem Mudzsibnak hívják, így van értelme is a nevének, és ez most tűnik csak fel, ciki) Travoltás fehér öltönyszerűségben, illetve Paulina és Viktória a középsőből, akivel külön bizniszem volt. Igazán kellemes hangulatban teltek az órák, klikkesedés sem volt, összekeveredtünk, az egyes asztaltársaságok beszélgettek. Közelünkben az afgán srác volt a téma, mert Fulláék nem ismerték, ő valami speciális, mert jövőre már nem tanul velünk, hanem felvették ide az egyetemre, iszlám jogra. Most kóstolta először a Pizza Hut pizzáit, és nem volt elragadtatva, hát nem ezen az ízvilágon élt eddig. Rendeltem egy Shirley Temple koktélt, és csípőből, mint otthon mindig ha effélét rendelek, megkérdeztem, ugye alkoholmentes? A filippínó néz rám, furcsán néz, forgatja a szemeit. Mégegyszer rákérdezek, mire mellettem Yoshi böki a vállam, hogy hagyjam már, én hülye, ekkor esett le, hogy Kuvaitban vagyok, és az alkohol be van tiltva. Egyébként én vagyok az egyetlen külföldi, aki szívből örül ennek. Néhány óra múlva elköszöntünk a többiektől, Paulinával, és Viktóriával nekiestünk a szúknak. Ilyeneket láttunk:

Azért volt rájuk szükségem, mert néhány női cuccot akartam venni, no nem magamnak, hát ők voltak az én alibim, ők veszik, nem én. Összefutottunk Burcuval és Nesrinnel is. Igazán kitartóak voltak, és élvezték a velem való vásárlást, ez ritka, majd találkoztunk Paulina barátjával, Peterrel. Nem vagyok biztos a nemzetiségét illetően, mintha lenne valami örmény szál, de mintha lengyel is, itt van festéküzlete, és láthatóan nagyon szeretik egymást Paulinával, biztos nem könnyű nekik, mert Kuvait nem szerelmesek városa. Rendes fickó, még humora is van, a gonosz humor, igen, az nagyon hiányzik, otthon kapok, és adhatok is, de itt ez nem szép dolog. Segítettek vásárolni, alkudni, üzletet csinálni, aztán megkávéztunk, majd sétafikáltunk az egyik bevásárlóközpontban, mert hullott a záporeső.

A lányok mesélték, Ibrahim két napja kitalálta (gyakorlatilag miután szélnek eresztett mindenkit), hogy a következő szemeszter egy héttel előbb kezdődik. Most jut eszembe, ezen már a pizza alatt is mindenki ki volt borulva, engem nem érint, mert előbb visszajövök, de nem kell vele törődni, úgysem lesz itt még senki, úgysem történik semmi, és Ibrahim hülye. Amíg Paulina azon nevetett, hogy az „abrosz” a lengyelben is „abrosz”, Viktória mutogatott képeket, amiket a lány sakanban csinált. Most láttam először a török lányokat „civilben”, kendő nélkül, hajjal, európai ruhában, és alig ismertem fel őket, valami lélegzetelállító mind. Egyszerűen mindegyiktől el kell ájulni, de Viktória a lelkemre kötötte, nehogy jelét mutassam bárhogy, hogy láttam ezeket a képeket, mert először őt mészárolják le, aztán engem. A lányok rákezdtek poénkodni a muszlim konzervatív lányokon, akiknek csak a szeme látszik, hogy milyen ciki, ha találkoznak vele a sakanban „normálisan”, beszélgetnek, és egyszerűen nem tudják, ki az, meg ők hogyan ismerik fel egymást, ha utcán vannak, asszem Viktória mondta erre, hogy a szemfestékről, mert mindenkinek másfajta van. Mindegy, aztán hanyagoltuk ezt a témát, tegyük ezt mi is, mert a lányoknak haza kellett mennie. Peter hazavitte őket kocsival Keifánba, és engem is Shuweykhbe, igazán kedves volt tőle, egész délután csak azt kérdezgette, hogy „kell még valami?” „menjünk még valahova?”. Hazaértem, felszaladtam Yoshihirohoz, mert a lányok beszéltek valami kiállításról a Nagymecsetben, hogy azt érdemes nem kihagyni, ingyenes, és nekünk nem kell fekete hacukát sem viselnünk. Holnap délután odamegyünk, érdekes lesz, mert nagyimára lehet számítani. Yoshihiro egy váratlan fordulattal megkérdezte, (este tízkor) nincs-e kedvem Monopolyzni, hát, végül is miért ne, arabul van, jó móka lesz, a közelben lakó Yoshihikot, és Adnánt is hívtuk. Sajnos mivel ócska koppintás, a játékpénzek nincsenek megfelelő arányban a telekárakkal, és más összegekkel, úgyhogy extra agytorna is volt, hogy szinkronizáljuk a kettőt. Egyébként böcsülettel mindenki az arab utasítást olvasta, nagyon muris volt.