Ibrahimnak kellett mára valami ételt leírni, igazság szerint én azt ahogy van, elfelejtettem, így ott helyben rögtönöztem neki egy gulyáslevest, fel sem merült benne, hogy nem otthon guberáltam össze. Marjam, a francia lány a bagettet választotta, hát kellett neki, mert azzal valamiért Ibrahim nem tudott poentírozni, így az elnökükre terelte a szót, hogy érzek én, mint magyar, és hogy érez ő, mint francia, egy magyar származású elnökkel. Kiderült, egyenesen utálja, én ehhez hozzátenni nem tudok mit, mert egyáltalán nem ismerem, bár ezt nem érzem akkora fogyatékosságomnak. A szünetben jött a tajvani-indonéz különítmény Khaldíyából, ahol azt mondták, jaj, bocs, ma mégsem lesz pénz. Majd vasárnap. (Az itt a hét első napja.) A pofáraesés mindenkit alaposan megviselt, mi naivak a pénz illúziójában ringattuk magunkat. Helyette a lányok Mohamed Sultan felé vették az irányt, hogy igényeljék végre a személyit. Ideje, mert gondolom egy kupacban küldi el mindenkiét, és én már vasárnap elintéztem a dolgot.

Mohamed Sultan, a helyi bürokrata atyaúristen nagyon elfoglalt ember. Legtöbb energiáját az köti le, hogy napi négy órában úgy tesz, mintha dolgozna. Mikor elfogy a gemkapocs, és a ceruza is tompa már, és épp eljutna odáig, hogy rendes munkát végezzen, sajnos lejár a munkaidő. Én elhiszem, hogy tényleg rengeteg munkája van, és abban is biztos vagyok, hogy utálja, de egy minimál tájékoztatást kifacsarhatna magából. Az történt ugyanis, hogy Khaldíyában azt is mondták, hogy az ösztöndíjat átvenni hivatalos papírok híján (mind ott van MohSulnál) fénymásolattal lehetséges. És itt a probléma, mert elvileg kell rá egy stempli is, hogy az egyetem látta az eredetit, illetve még talán ennyi sem, csak a pecsét rajta legyen, hogy Kuwait Egyetem. Ez volt az, amiért ketten pluszban odafáradtunk az irodamufti asztala elé, hogy pecsételje már le nekünk, és megyünk Isten hírével. Erre kiakadt, hogy hát neki nincs olyanja, és kész. Burcu felvette a kesztyűt, ő is ordítani kezdett, hogy akkor mondja meg, hol van ilyen pecsét, mert odamegyünk! Hát mit tudja ő azt, neki munkája van! Percekig dobáltak egymás fejéhez lélekben hegyes, éles, és tompa, de nehéz dolgokat. Ekkor Burcu elkeseredettségében megsértődött, én nem álltam a pártjára, hülye leszek összeveszni a hivatallal. Másfelől meg sikerült teljesen ellazulnom, egyáltalán nem aggódok, úgyis minden el fog rendeződni. Addig meg túlélek. A vihar után Yoshihiro ment vissza, ő ugye más hivatali stílushoz szokott, és lám, ki is szedte sikerrel Mohamed Sultan telefonszámát, arra az esetre, ha már stempli nélkül megyünk, felhívassuk, és rá hivatkozzunk („Ő mondta, hogy nem kell, verd meg, de add ide a lóvét, de megverjük mi is szívesen, csak add ide a lóvét.”). Óra után mentem a japánokkal Keifánba, a City Centre-be, hogy bevásároljak a lányoknak ígért palacsintámhoz. Azért palacsinta, mert olyan lélek nincs, aki ezt a semmiséget ne szeretné valamilyen formában. Sajnos elég nehéz palcsintát sütni, ha csak tűzhelyed van. Kanalat, tálat, edényt kell venni, mosogatót, stb. így az egész palacsinta kb. 5000 forintomba került. A szódavizet volt a legnehezebb beszerezni, mert errefelé egyszerűen nem isszák. Három nyelven mondtam az eladónak, hogy szúrós vizet, bugyborékosat, ötbubisat keresek, de ami errefelé szénsavas, az üdítő. Import ásványvizet vettünk végül, egy polcot tettek ki a közértben, alaposan eldugva. Elszaladt az idő, szaladnunk kellett nekünk is. Hazafelé a különbuszon ülve cseverésztem az arabokkal, az egyik nagyon elvolt magával telve, hogy ő tudja mi az a Budapest, az Buda, meg Pest. Igen, de azt tudom-e, hogy miről a leghíresebb. Azt nem akartam mondani, hogy a kátyúkról, a gennyes „rendezzünk Olimpiát”-mozgalmakról, vagy a végül meg nem valósult beruházásokról, netalántán a símaszkos önjelölt utcai politológusokról, inkább bedobtam a tipikusan magyar megalománia egyik klasszikusát, a Parlament épületét. A válasz ennél prózaibb volt: „Nem, nem, hanem a prostitúció! Prágával együtt! Yeah!”. Ezt iszonyatos volt hallani, a szívem mintha ezernyi apró üvegszilánkra zuhant volna, amikor meghallottam, hogy ilyet mond arra a csodálatos Prágára. Na persze még életében nem járt egyik helyen sem, de ő ezt biztosan tudja, hogy ez így van. Hallotta. Egy csodálatos indiai gyártmányú lepénysütőt választottam magamnak, egyrészt mert ez volt a legolcsóbb, másrészt a legpraktikusabbnak is ez tűnt.

Egyszerűen imádom. Este Yoshi sütött benne tojást, ezért ez egy IFO. International Frying Object (kezdek átállni az idegennyelvi humorra). Hazaszaladtunk, és fejest is ugrottam a tésztába, mert már majdnem négy volt, és ötre beszéltük meg a lányokkal a tengerparton. A két Yoshi kiváló kukta volt, minden elismerésem az övék, még a csoki szomszédom is bedugta az orrát a konyhába, mi készül itt. Az ő fazeka is rotyogott, mondják, hogy egy ételnek se íze, se bűze, az ő ételeikkel (melyet Velencében volt alkalmam kipróbálni, most nem mesélem el, miért, vagy hogyan) az a baj, hogy irgalmatlan a bűze, és semmi íze. Valami gyomorforgatóan büdös, és majd’ minden ételük barna színű (és barna ízű), ami szintén nem a legjobb cégér. Alig vártuk, hogy lecsukja a fedőt, és nagyon reméltem, hogy nem kínál meg. Érdeklődése aztán alábbhagyott, amíg állt a tésztám, kicsit változtattam a recepten, mert nem éreztem megfelelőnek, ezt is valahogy látom, mi hibádzik belőle, hogy jó legyen. Ksawery persze sehol nem volt, bár ígérte, jön. Elkezdtük sütni, lassan ment egy sütővel, de nagyon kis csecse darabok lettek. A két Yoshi is kipróbálta, milyen egy palacsintát megcsinálni, mind a ketten kiválóan megoldották elsőre.

Nem lett olyan papírvékony, mint nagyanyámé szok lenni, de olyan lett, mint ahogy egy ismerős ötcsillagos szállodában csinálják. Kicsit homorú az az indiai edény, nem teljesen lapos, indiai hófehér tojásokkal, és olaj nélkül készült az egész. A japánok rögtön neki is estek, és ízre is kiválónak találták, a készre valahogy rögtön felbukkant Ksawery is. Ekkor egyórás késésben voltunk. Befutott Venci is, csak azért, hogy mondja, nem jön, de ő sem bírta megállni, hogy ne próbálja ki. Mondtam, ha úgyis itthonmarad, elmosogathatna helyettem… Két műanyag tányér közé dugtuk, és szaladtunk volna a buszhoz, ha az a trehány Ksawery egyszer másokra is gondolna, nemcsak magára, még ott nekiállt tollászkodni, miközben negyedórát nézte előtte, hogyan dobálom a palacsintákat a levegőbe. Magyarul ordítoztam vele, úgy mégiscsak választékosabb tudok lenni, és ő nem érti. Ez nyugtat. A buszra is húsz percet kellett várni, a lányok kilencszer átkoztak el szerintem. Na, de amikor odaértünk… előzőleg kiadtam az ukázt, hogy a tölteléket ők hozzák, mert ők tudják, hogy szeretik.

Pillanatok műve alatt elfogyott az egész, minden harag elszállt, és minden átok egyszeriben áldássá változott. Egyszerre nyolc lányt vettem le a főztömmel a lábáról. Megtapsolták. Hájjal kenegettek, kicsiny hamis glória gyulladt ki a fejem felett. Miután elfogyott, mondták, hogy holnap reggelire is ezt kérnek, meg ebédre is, erre elárultam a kis titkomat, hogy most csináltam életemben először ilyet, szoktam főzni, de ez volt az első palacsintám. Sajnálom, hogy nem dobtam be a „kiss the cook - csókold meg a szakácsot” -poént. A házassági ajánlatok után kicsit leülepedett a hangulat, és nem tudom, mit, nem tudom, hogyan, de egy konyharuhával (ez volt az összes kellékem) egy tizenötperces rögtönzéssel remek hangulatot teremtettem ismét a sötét vízparton. Ez tényleg felhőtlen volt, nem úgy, mint az utóbbi találkozásunk. A sikeremen felbuzdulva többen is kedvet kaptak a főzéshez, nem is titkoltam, hogy ez a célom, nagyon kíváncsi vagyok a koreai kajákra pl. Fulláék is most láttak életükben először palacsintát, mind a tíz ujjukat megnyalták, végül a török lányok lediktáltatták a receptet. Újrahasznosítottuk Yoshihiroval az üres tányérokat, ha már tengerpart, akkor frizbi is! Lassan aztán a lányoknak menniük kellett, nekünk is, mert fél nyolckor kezdődött a sakan-buli a fiúknak. Ekkor volt már vagy negyed nyolc, úgyhogy onnan is késünk. A busz az orrunk előtt ment el. Sebaj, gondoltuk, húszpercenként jár, késünk kicsit, na bumm. Több, mint egy órát vártunk a buszra, már taxist is lestünk, az se jött. Feltűnt egy busz, mi két kézzel csápoltunk, mind a négyen, hogy állj meg, Yoshihiro még lábbal is, erre gázt adott, és otthagyott. Pillantsunk most bele a sofőr mogyorónyi agyába, mi futhatott kersztül rajta: „Hm. Négy külföldi. Biztos egytemisták. Mit keresnek ezek itt a buszmegállóban, ahol csak ez az egy busz jár, és ez is az egyetem felé megy? Ó, már látom. Csapdossák a szúnyogokat. Utálom a szúnyogokat, ha gázt adok, talán elsodrok párat, és a srácok is örülni fognak.” Hogy dögölnél meg! Ekkor ordítani kezdtünk, fejünket az oszlopba vertük, arcunkat karmolásztuk, hajunkat megtéptük, mint jobb helyeken a siratóasszonyok. Ksawery a közép-európai sztenderdet hajtogatta: „kurva! kurva!” Ezt Yoshihiko is megtanulta szépen kiejteni. Mélypont. Ekkor vezérlő csillagként felragyogott nekünk egy másik busz, úgy látszik, hirtelen kettő jött. Ugyanolyan elkeseredettséggel próbáltuk leinteni, mint az előzőt. Ennek a sofőrnek derenghetett valami, mert nézett, aztán olyan hatszáz méterrel később gondolta, tesz egy próbát, és megáll. Elkezdtünk rohanni, a sofőr rendes tag volt, öt métert vissza is tolatott! Ezt úgy tessék elképzelni, hogy az ember várja a hetes buszt a Vas utcánál a megállóban, de az csak a Corvin Áruház előtt áll meg, és vár be téged. Teljesen kimerülve, elkámpicsorodva értünk haza, láttuk a fényeket, gondoltuk, megnézzük magunknak azt a bulit, már ha maradt még belőle valami. A szokásos díszlet, aztán a mikrofonba hirtelen mondják: „dánjál… mú…múlnár?”. Dobom le a cuccom, Yoshi fogd má’ meg, te ez én vagyok! Kimegyek, diszkréten mutatták a haladási irányt, a főfőfőnök vigyorogva kezembe nyomott egy ajándékszatyrot, majd kezet rázatott, de csak úgy, ha én is vigyorgok a fotósnak.

Ezt aztán mindenkivel eljátszották, épp a legjobbkor értünk oda, Yoshiék is ekkor jöttek, ez volt a buli legvége. Kérdeztük aztán Zekit, aki végigülte az egészet, hogy mi volt, nem tudta, mert átaludta. A szatyorban a hőn áhított éves programfüzet volt, egy jegyezettömb, egy toll, és egy bögre.

Énszerintem patkány, mások szerint teve, de tulajdonképpen nem mindegy, ha motoron ül? Ksawery csak ottfelejtette az egész szatyrát a vacsoraasztalnál, komolyan néha a könnyelműség, és nemtörődömség húsból-vérből megmintázott allegóriája. Kiment, még az ajtót sem zárta be, de hanyattesett, mikor váratlanul meglátott minket a szobájában a szatyrával. Vacsora után végre sikerült elmosogatnom, Yoshihiko ugrott fel képeket cserélni (lefotózta a billentyűzetem, mert ez neki egzotikus), aztán még leckét is kell írnom. Odakint ítéletidő van, akkora tetőszaggató szélvihar tombol, közben majd’ elalszom.