A mai óra megint Salah-val indult, már nem is emlékszem, hogy viseltem el, mert a másik tanárunk, Khalíd, sokkal kedvesebb, vidámabb, és persze közlékenyebb, vele rendes dolgokról lehet beszélgetni, nem pedig kiállít az osztály elé, hogy meséld el, miért szép az országod. Szerintem erre a kérdésre feleljen a Magyar Turizmus Rt. ha van ilyen, akik mindannyiunk szerencséjére (digitálisan tökéletesített), borászbácsis, meg matyólyányos képeikkel elhitetik bárkivel, hogy az országhatáraink sem szögesdróttal, hanem gyöngyházberakásos rézfánfütyülőkkel vannak kirakva. Khalíd egy a BBC Arabic honlapról kinyomtatott cikket lobogtatott, mert ma, vagy mostanság van Che Guevara halálának negyvenedik évfordulója. Ezen mindenki megrökönyödött, no nem a forradalmáron, hanem a témaválasztáson. A leckénk is az, hogy írjunk egy dialógot, interjút szerencsétlen emberrel. Furcsa dolog lesz. Szerencsére nem ragadtunk le az argentín mezőkön, hanem kötetlenül folytatta tovább, kiadott friss napilapokat, hogy lássuk, milyen újságok járnak Kuwaitban, és miket írnak (Khalíd szerint sok hülyeséget). Fél oldal hirdetés egy napra, egy napilapban 1100 dínár (~ 650000 HUF, mint Frei Tamás: jól hallották, hatszázötvenezer; bár otthon is biztos ennyi, nincs adatom, de azt tudom, hogy a Kézműves Szalon egy darabig még nem fog itt reklámozni), majd haladt tovább egy láthatatlan gondolati fonálon, mert ezután azt fejtegette, hogy Kuwait Ázsia-első lövészetben, és kézilabdában. Ali is alkotott máma, mert ahogy bandukoltunk a többiekkel, megkérdezte Ksaweryt, mit gondolsz, elkezdjek dohányozni, hogy tutibb legyek? A török lányok zöménél mintha kezdenének kikristályosodni a miértek, beszélgettem konzervatívval, és liberálissal is, nyilván ott lapult a politikai pártállás mindkét vélemény mögött, de azt közösnek éreztem, hogy mind azért vannak itt, hogy ne otthon legyenek, mert bárhol máshol jobb idegenként együgyű pillantásokat vetni a politikára, mint otthon látni, és érteni. Otthon aztán éjfélig merengtem kétórás alvásokkal meg-megszakítva Guevarán. Még könnyebb lett volna, ha nem kell bogarakat öldösnöm közben. Józsi barátomtól tudom, aki szintén kollegista, hogy a csótány napi 2x14 petét tud lerakni. Nem számolta meg, hanem a Spektrumon látta, és hogy hogy, hogy nem, rögtön én jutottam az eszébe. A fal és a festése nagyon kis technikás, mert egyetlen felkent bogár nem sok, annyi sem látszik rajta, pedig lehet egy elrettentő példa talán hatna. Holnapra kitaláltam, hogy elnézek Yoshival a lányok sakanjánál lévő bevásárlóközpontba, remélem, nyitva is lesz. Az ebéd viszonylag szerény volt, de az éjféli vacsorát már öt afganisztáni joghallgatóval költöttem el, és persze a japánokkal, nagy önbizalomnövelés volt, hogy én tolmácsoltam nekik néha, és remekül elbeszélgettünk a kabuliakkal, akik szépen beszélnek, és ami a legfontosabb, hogy nem feleslegesen. Tényleg nagyon kedves társaság volt, természetesen meg lettem hozzájuk invitálva bármikorra, ahogy ez itten szokás. Egyetlen „hibájuk”, hogy mindent egy tányérra összeöntve esznek. (Ezt már a többiekben is furcsálltam, bár még nem kérdeztem meg, hogy a levest ráöntik a nagy adag rizsre, és úgy eszik. Fura.) A vacsora különlegessége az a kispizzára hajazó óvodástenyérnyi lapos pogácsa, aminek a tetejére paradicsomot, és erőspaprikát tesznek egy kevés sajttal. Megszólalásig azonos azzal a fajta péksüteménnyel, amit Kairóban ettünk, de végül elajándékoztunk, csak kisebb. A másik tészta ugyanez volt, kétszer ekkora, hajtogatott kivitelben, egy batyu töltelékkel, valami sárgával. Bővebbet nem mondhatok róla, mert se íz, se szag tekintetében nem sikerült meghatároznom.