Március 13. Bár ma elmaradt az óránk Yaqoobbal, nem alhattunk tovább, mert kilenctől volt egy Ibrahimmal, a véres karddal. Mivel csak tízen jelentünk meg a huszonötből, ezt úgy értelmezte, emberi méltóságában aláztuk meg, még mi is, akik ott vagyunk, mert az is jobb lenne ennél a lemoshatatlan gyalázatnál, ha senki nem jött volna el. Mint egy gestapós óberszt viselkedett egész idő alatt! Három lányt, akik mindössze öt percet késtek a busz miatt (olyankor nem érdekes, hogy azért eljöttek a hangjára) szívatott azzal, hogy hol voltak, hát azok meg mit mondjanak azon túl, hogy dugó volt. A feszültség alatt valaki gúnyosan benyögte, hogy mushkila kabíra. Ez tetszett, végre valami látványos polgári ellenállás a hülyeséggel szemben. Aslı jelezte, hogy a légkondi fagyaszt, és így is volt, ráadásul ő több réteg fekete anyagba volt bugyolálva. Erre Ibrahim megsértődött, hogy ha meg nem megy, azt mondjuk, meleg van, ha meg megy, akkor meg hideg, magyarul tojik rá, fagyjunk meg. Aslı kérte, legalább csak közepesre állítsa át, de Ibrahim kijelentette, ez a közepes. Ez, amikor mindenkinek elfagy a kislábujja? Ezt követően a felolvasáshoz Ibrahim Aslıt szólította fel, hát ilyenkor szoktunk kórusban üvölteni gimiben, hogy „Ez bosszú! Bosszú!”. A tanárok erre általában visszaüvöltöttek, hogy „bosszú, dehogy bosszú, hát nem látod, alig van jegye?!”. Ezt kis morgolódás követte, hogy „…de akkor is bosszú”, amire a tanár nem válaszolt, vagy ha netán mégis, akkor csak azt, hogy „Jó. Akkor bosszú!”. Táplálkozásról szóló cikket olvastunk, és Ibrahim megkérdezte, ki hisz a sírig tartó mértéktelen zabálás élvezetében, mire a grúz Salome ártatlan mosollyal megjegyezte, hogy szerinte mindenki, Ibrahim pupillája ugyan kitágult, de még a muszlim csajok sem cáfolták meg a dolgot, hát enni jó, és jókat enni még jobb, ami a menzáról éppenséggel nem mondható el. Mielőtt szélnek eresztettek bennünket (én nem mentem vissza Badr órájára, és szerintem mások sem nagyon), futótűzként terjedt a hír, hogy megérkeztek a február havi ösztöndíjak. Ész nélkül futott mindenki az első buszhoz, mert előfordul, hogy a pénz elfogy, és máskor kell visszamenni, ráadásul tíz óra elmúlt, és Aida már átvette, juj. Nem úgy, mint a Bóbitában, a sáskahadak nem hegedültek, hanem pénzéhes nemzetközi egyetemisták képét magukra öltve támadták meg a pénztárat Khalidiyában, de nem volt gond, mindenki megkapta a pénzét végre.

                Yoshi ma nem jött Lameed órájára, ez már korábban is kiderült számomra a mai nap folyamán, ám nagyon nehezére esett szemtől szemben megmondani, nagyobb problémát csinált ebből, mint amekkora. Én azért elmentem, ma is találkoztam Laylával, vagyis csak láttam őt telefonálni, de ez épp elég is volt. A többiek egyáltalán nem meglepő módon még mindig nem olvasták el az Oidipusz királyt, páran azért belenéztek, de csak az első felébe. Húsz perccel óra előtt aztán volt sikoltozás, mert Faváz (a neve Fawaz, de amikor hallom, mindig egy állványzat ugrik be) hintette az infót, hogy röpdolgozat várható, az Oidipusz cselekményéből. A lányok, akik szemceruzából többet hordanak magukkal, mint írószerszámot, ekkor hevesen olvasni kezdték a művet, illetve másoktól érdeklődtek a cselekmény iránt, amit azok a mások annyiban foglaltak össze, hogy „van egy fickó, aki elveszi az anyját, és megöli az apját”. A sorrend bár fordított, mit sem számít akkor, ha Khálid odafordul hozzám, és megkérdezi: „De ki a frász az az Iokaszté?”. Mondom Oidipusz anyja, és felesége. Khálid szembesül a ténnyel, elkerekedik a szeme, és jön az indulatszó: „Hú!”. Más lányok, akik nem aggasztották magukat efféle dolgokon, valami harsány bolondériában hancúroztak, majd az egyik megfogta a másik pólóját, és felhúzta, hogy kilátszott a köldöke. Ekkor vették észre magukat, és engem, és háromszor is elnézést kértek tőlem parázna viselkedésükért. Ismét egy gimis élményemre emlékeztem vissza, amikor irodalomórán feltették a kérdést, „Na, ki olvasta el Az aranyembert?”. Síri csend, mert mondjuk csak ketten, azok mesélték el ugyanúgy a sztorit az osztálynak, mint az imént Oidipuszt a többieknek. Megjött Lameed, öt villámkérdést tett fel, „ki, hol, mikor”-stílusban, és hozzátette, hogy ha valaki nem tudja kibetűzni Teiresziász nevét, az nem számít hibának, csak legyen egyértelmű, hogy rá gondolt. Ezután ő tartott egy kisebb előadásfélét a darabról, elég kusza volt, mert összevissza ugrált benne. A többiek leckéje az, hogy esszét kell írniuk arról, a szabad akarat, vagy az eleve elrendelt végzet okozta Oidipusz bukását? Jó kérdés, de ehhez le kell ülni, és gondolkodni, ezt nem lehet egyszerűen benyalni. Eztuán tíz percben azt taglalta, hogyan kell kinéznie a papírnak, nagyon szigorú formai követelmények vannak, a legapróbb részletekig menően kidolgozva, de teljesen, otthon általában ez nem bír fontossággal, bár ott se mindig koncentrálnak a tartalomra. Utána bementem a városba, hogy átvegyem a Fasttelcotól az internetkártyán nyert 5 KD-met, és kinyomtassam Ihsan fotóját. Mire odaértem a mindentől messze lévő Fasttelco irodához, ott közölték, hogy az ilyen ügyek ügyintézője csak délelőtt mozog az irodában, menjek Jabriyába. Nincs mivel, és nem tudom hova, úgyhogy mondták, akkor vasárnap menjek vissza, akkor bent lesz. Majd akkor kinyomtatom a képet is. Tartoztam az ördögnek egy úttal.