Június 12. Reggeli után vártuk a megbeszélt időben a taxist, hogy kivegyen minket Philippe-pel a buszállomásra. A gyomrom megint ugrált, így nem akartam a csomagokkal gyalogolni. A fickó nem tűnt fel, tökéletesen elfelejtette a tegnap megbeszélt dolgokat, így egy másikkal mentünk ki. Az állomáson közölte a nő, hogy busz Deirbe épp most indul, a damaszkuszira várhatok még egy órát. Philippe megköszönte tegnapi tippjeimet, és hogy kisegítettem a nyelvi szituációkban, és elment. A hotel számlája a vacsorával együtt végül nem vágott meg nagyon, pedig Palmyrában minden erről szól. Kereskedőszemmel azok a helyek a legjobbak, amik a múzeumhoz, és a terephez közel esnek, a város boltjainak állítom, kb. a fele szuvenírre szakosodott. A sláger Zenóbia, egy helyi királynő, az imázsát Kleopátrától lopták, hogy vele is kiszúrtak a csúf rómaiak (ki akart tolni velük a csaj, de mindenki tudja, hogy a rómaiaknak e téren nem volt humorérzékük, és lecsukták a spinét), mindenhol van hotel, és utca elnevezve róla, sőt, még egy csempeszaküzlet is. Még hallottam a buszból a müezzint, amin két napja mosolyogok, mert minden mondat után beleköszörüli a torkát a mikrofonba. Hát, nem volt könnyű így utazni, naponta-kétnaponta másik városba költözni, ugyanazokat a harcokat megvívni a taxisokkal, szállásadókkal. Én választottam, ez a relatíve olcsó, és valódi lélegző útja az utazásnak. Nehéz továbbmenni, ha az ember végre talál egy jó helyet, és kiismer egy várost, szinte mér megy is tovább. Nehéz állandóan ébernek lenni, és minden ingerre reagálni. Visszamentem a már kiismert Damaszkuszba, egyenesen első patkánylyukamba, az utolsó éjszakára. A recepciós, (és minden eladó az üzletekben, ahol megfordultam) emlékezett rám, igen, megvan a szobám, de már nem három, hanem négyszáz, mert már nyár van. Más a kettőnk időszámítása, háromszázat adtam, és passz. (Az előző hotelemben nem volt papucs, itt ugye igen, de megnéztem jobban, és két félpár. Azért arra ügyeltek, hogy ne két jobbost adjanak.) Indulhattam is rögvest, mert négyre beszéltük meg az ösztöndíjas Mónival, hogy sűrű köszönetek mellett visszaadom látogatásomhoz nyújtott segédleteit. Kihasználva, hogy ez az utolsó alkalmam, mert holnap péntek, elmentem maradék pénzemből vásárolni. A bolgár Viktóriának külön rendelése is volt, két speciális pénztárcát kért, megvettem. Jól megjegyeztem a doboz ötvenes Lánchíd cérnával házaló, vagy fél napját az utcán, egy fürdőszobamérleg előtt töltő kissrácokat (ráállsz, és fizetsz), a klasszikus gyermekes koldusasszonyt, és az üszköslábú öregembereket. Elmentem a Barámke buszgarázsba is, ami mára szellemtanya, egy cég működik egyedül, ami a reptérre szervez buszokat, az volt a kérdés, vajon holnap is, igen, félóránként, így nem kell taxiznom. Ahogy azt előre sejtettem, utolsó éjszaka nem tudtam elaludni. Búcsúzóul mutatok pár képet szerte az országból, amik nem feltélen útikönyvbe valók, illetve mellékelem megtett utam vázlatát.