Június 8. A gyomrom jobban van, csak én fáradok. Utolsó napom ebben a városban, Szaladin vára, és Qardaha volt mára kirendelve. Kiutaztam al-Haffa városába, onnan csak pár kilométer a vár, igaz, hegyre fel, völgyre le, próbáltam üzletet kötni egy helyi taxissal, ami nem sikerült olyan jól, így csak odavitettem magam a várhoz, gondoltam, már tudom az utat, visszafelé majd sétálok, időm van. Makula esett kedvezményes belépőjegyeim szép során is, a nagy meglepetés a pénztáros arroganciája volt. Vérig volt sértve, hogy ez nem diákigazolvány, amit adtam, még ha szír lenne, talán, de én nem vagyok szír, és őt nem érdekli, hogy mások elfogadták, ő nem. Így sem teljesárút fizettem, csak félárút, mert azért fiatal vagyok, és az a hatszáz forintnak megfelelő összeg nem vág a földhöz, de a fickó akkor is vérig sértődött. Na ja, ők átverhetnek bármikor bármi jöttmentet, de ha más próbál trükközni, akkor jön a dráma. A kellemetlenségek láncolata ellenére próbáltam élvezni a vár maradványait, éljen a jó meredek sziklafal, de csak a belső vár látogatható, a külső része nem, mert egyszerűen megközelíthetetlen. A látogathatóságnál nem figyeltek oda, hogy lehetőleg kevés zsákutcát hagyjanak. Ha az ember elindul felfedezni a várfalat a növénnyel benőtt szűk járatokon, remélve, hogy lesz fény az alagút végén, általában csalódik, és fordulhat vissza.

Látogatásom végeztével elindultam visszafelé, de még jóval félút előtt, az első völgyben egy másik taxi bukkant fel az úton, és persze megállt. A szokásos lehetetlen összegeket kínálta, mondtam, köszönöm, nem, a Természetjárók Körének Ezüst Mókus jelvényére gyúrok, majd sétálok. Haladt pár métert, aztán meglepő módon, hiszen taxis, kibújt belőle az emberség, hogy úgyis vissza kell mennie, úgyis ez az egy út van, és úgyis ugyanarra megyünk, elvisz ingyen. Ez a kedvesség elfeledtetett minden délelőtti rossz szájízt. Visszamentem a városba, kocsit váltottam, és kimentem Qardahába. Mi van ott, ugye, hát, ezen a helyen született, és itt is nyugszik a Nagyaszad. Ha úgy tetszik, perverzió vezérelt ide, de ez akkor is egy érdekesség. A település nem kicsi, tehát kicsit kérdezősködnöm kellett, merre a hulla, de már az autópályáról letérve hatalmas tábla hirdette, hogy itt nyugszik a vezér, és persze a szokásos Kis- és Nagyaszad portrék, plakátok még a kocsik szélvédőjén is, szobrok, miegymás. A köztéri lámpák többsége fekete, még a temetési ceremóniára lettek lepingálva. A mauzóleumba öltönyös emberek, és katonák alapos vizsgálata után lehet bemenni, lehet, megy enélkül is, de külföldi nem hiszem, hogy gyakori vendég lenne ezen a helyen, ezért voltak körültekintőek. Nyolcágú csillag alapú épület, kívülről nem valami esztétikus a sok díszítés, belülről viszont egészen spártai, és fojtogat a tömjénfüst. Valami munkálatokat végeztek épp, így csak a látványosan középre helyezett Nagyaszad előtt jelenhettem meg néhány helyi társaságában, de az autóbalesetet szenvedett, ebből kifolyólag „mártír”-nak nevezett másik fia is ott van valahol. Ez egy kb. ötperces látogatás volt, más néznivaló nincs, hacsak nem a szép táj, igen gondosan kiválasztották a helyet, hogy tessék a holtaknak a panoráma.

A kijáratnál megkínáltak bennünket kávéval. Ennyi történt Lattakiában, és környékén, holnap reggel Tartus-ba utazok.